Az a megtiszteltetés ért, hogy részt vehettem Séra Attila hivatalos könyvbemutatóján. A könyv az Éld át a futball csodáját nevet viseli, és Nagy-Pál Tamás sportujságíró narrációjával tehetünk meg egy több évtizedet átölelő utazást. Mellettük nem kisebb személy tette tiszteletét, mint a sokszoros válogatott labdarugó, Rudolf Gergely, aki egyben az előszőt is írta.
Hosszú hónapok várakozása utan pár hete Milánóban elsők között vehettük át a könyvet, amit 2 nap alatt ki is olvastam. Egyszerűen letehetetlen volt! Van az a mondás, az élet írja a legjobb forgatókönyveket. Hát ez az életút valóban filmvásznat is érdemelne. Vicces volt, hogy ültem Attila mellett, és ahogy olvastam a könyvet folyton kerdezgettem. Ilyen még soha nem fordult elő, hogy olvasás közben magával a szerzővel konzultáltam.
Séra Attila. Na de ki is ő valójában, mit lehet tudni róla? Én már előbb ismertem minthogy találkoztunk volna személyesen.
Egy pár évet lépjünk vissza az időben. 2022. szeptember vége, egy esős szombat este felkapom az AC Milan mezem, a sporttaskám és elindulok Milánóba a másnapi AC Milan - Napoli bajnokira. Abba a San Siro stadionba, amiért gyermekkorom óta rajongok és régóta bakancslistás volt nálam egy meccs élőben. Attila nem vett részt ezen a túrán, de ez csak fizikailag volt így, kb tízpercenként hallottam a nevét a 2 napos út során. Egy Dóm melletti ír pub-ban néztük az Udinese Inter bajnokit, ahol jól elverték vendégeket. Mindenki elkezdett valamilyen Sérának írogatni. Nem nagyon értettem mi közünk van nekünk Milánosoknak egy Inter drukkerhez, de megtudtam az utazási iroda vezetőjéről van szó, aki ezt az utat is szervezte. Mondom oké.
Nem is kellett sokat várni, utána egy Fiorentina elleni mecccsen már ő vitte a csoportot, így találkozhattunk végre személyesen is.
Hihetetlen, hogy képes elutaztatni Budapestről rengeteg szurkolót, valamint mindenkit épségben haza is tud hozni (a könyvből kiderült olykor ez nem is olyan egyszerű feladat). Mindenesetre már tucatnyi túrán voltam vele, és azok mindig simán mentek. Sőt, augusztusban segítséget kért, hogy juttassak el Rómába 9 szurkolót a Liszt Ferencről. Én egesz éjjel forgolódtam úgy izgultam. Leszállítottam az "árut"a Terminire de nem volt könnyű ennyi emberre egyszerre odafigyelni. Ő meg volt hogy 3 busznyi szurkolót vitt Milánóba, több mint 100 utazóért felelt, őrület!
Visszatérve a könyvre, tényleg minden futballszurkolónak bátran ajánlani tudom.
Na de miről is szól maga a történet? Attila egy csepeli panelből lett Honvéd szurkoló, pár évre rá már ő utaztatta a szeretett csapatát, valamint megalapította a Nuova Guardia csoportot is, akik nem keveset tettek le az asztalra a hazai ultraéletben.
Később megalapítja az utazási irodáját, amin keresztül Serie A meccsekre utaztat szurkolókat. Én is, mint turisztikai szakember tudom, ez nagyon-nagyon nehéz pálya. 2024-et írunk, ő ezt már a ketezres évek elején vitte hétről hétre.
Irígylésre méltó életúton kalauzolt végig minket több mint 200 oldalon keresztül, és végig úgy voltam vele, bárcsak ez az utazás soha sem érne véget. Egyfelől a történet epucentruma Milánó, de olvasás közben ellátogattunk Európa tucatnyi futballcsapatokról híres városaiba is. És az élet nem csak öröm és boldogság, vannak fejezetek amikor tenyleg nehéz volt kibírni sírás nélkül, nekem sem sikerült.
Kedvenc fejezetem a jótékonykodás. Az Éldát volt hogy 50 hátrányos helyzetű diákot vitt Montenegroba magyar válogatott meccsre, olyan gyerekeket akik még a Balatont sem látták, nem hogy a tengert. És ezt még tudja fokozni.
Összefoglalva utóbbi évek egyik legjobb könyve, egy elismert vállalkozóról, nagyszerű családapáról, és egy igazi fanatikus szurkolóról.
Kevés hétvégét vártam ennyire az utóbbi években mint a mostanit. Korábban már járhattam mindkét oldalon belgrádi rangadókon, de azoknak a pályán különösebb tétje nem volt, akkora volt a különbség a két csapat között. Ettől függetlenül a lelátói élet az leírhatatlan, ezt át kell élnie mindenkinek élőben. A tabellát elnézve most fordult a helyzet, a Partizan vezeti a tabellát és szoros a csata is a bajnoki címért, ezért óriási volt az érdeklődés. Így nem volt semmi ami megállítson, irány ismételten a déli szomszédunk fővárosa!
Mivel tavaly márciusban 9, ismétlem kilenc, szerbül девет, azaz devet órát szenvedtem a határon, így csak és kizárólag repülővel voltam hajlandó utazni. Air Serbiával 1 óra az út, és drágának sem mondanám, bár valamivel a fapadosok ára felett lehetett foglalni egy propelleres kisgépre. Péntek kora délutáni kiutazással és vasárnap esti visszatéréssel kalkuláltam, mivel a szerbek szeretik a meccsidőpontokat variálni. Így imádkoztam azért, hogy a meccs péntek este vagy szombaton legyen. Bár imádom Belgrádot, de voltam már itt annyiszor, hogy egy sima meccs nélküli hétvégére ilyen áron kicsit húztam volna a számat.
Pár hete már megvolt az időpont, szombat délután 17 óra. Reménykedtem benne így is marad, mert közben a légitársaság át tette a gépemet este péntek este fél 7-re, így a pénteki meccset is buktam volna. Miután becsekkoltam üldögéltem a kapunál, majd egy hostess oda jött hozzám, hogy becsekkoltam-e kint. Mondtam nem, nem is értettem miért kellett volna. Majd felhívta a figyelmem, akkor oda kellene mennem a kapuhoz külön becsekkolni, mert az online check in nem megy át az Air Serbia rendszerén. Nem is értettem történik, de oda mentem a kapuhoz, és miután bemutattam a beszállókártyámat adtak is egy repjegyet.
Nagy tömeg nem volt, a körülbelül 50 férőhelyes gépre úgy 30-an várakoztunk. A reptéri busz ki is vitt minket, a csomagokat pedig be kellett tenni egy kisebb platós kocsiba, hogy majd bepakolják a csomagtérbe. Mivel csak kézipoggyászom volt, így én ellenkeztem, ezért ellenállást kifejtve felvittem magammal a táskámat.
Fel is szálltunk az esti sötétségben, de mivel a távolság nem túl nagy, a propelleres gép szerintem jelentős magasságot el sem tudott érni, már el is kezdett ereszkedni. A gépen amúgy 2-2 soros székek vannak, én az ablak mellett ültem a szárny alatt, és nem is ült mellettem szerencsére senki. Simán landoltunk, majd elindultam kifelé a terminálról a Nikola Tesla reptéren. Kijutni valami baromi lassan ment. Össze-vissza kanyargott az út, fel és le, vagy 20 percet bolyongtam mire az ellenőrző pontra értem, ahol felmutatva a személyim gyorsan tovább is engedtek.
Mivel a A1-es reptéri busszal terveztem menni, így a buszmegállóba mentem egyből. De reptéri busznak sajnos semmi nyoma nem volt. Pár helyi busz elment, de egyik sem ami nekem kellett volna, így végül fogtam egy taxit. Egységes árak vannak, 3000 dinárért visznek be a városba, megközelítőleg 10 000 forint. Mivel a reptéri busz csak 400 dinár, így ezt a deficitet sajnos el kellett fogadnom. De 25 perc alatt kitetettem magam a Slavia körforgalomnál, ahova a szállást foglaltam.
Innen a Száva Templom felé vezető utcában csak 200 métert kellett mindössze sétálnom, és már a kapuban is voltam. Itt megjelent Miroslav, aki nagyon segítőkész volt, körbevezetett a lakásban, majd megengedte, hogy vasárnap is addig maradjak amíg csak akarok. Mikor kérdeztem hol tudok egy-két dolgot vásárolni, kikísért egy kisboltba, kb idegenvezetést tartott nekem. Óriási forma volt. Mondta imádja a magyarokat, mert a felesége nagyapja magyar volt, mi pedig testvérek vagyunk. Hozzá vagyok szokva, hogy minket magyarokat szeretnek külföldön, de itt tényleg csodabogárnak éreztem magam. Visszakísért a szállásra, majd elköszönt, én meg elsétáltam az éjszakai fényben megvilágított Szent Száva templomhoz, majd visszamentem a kéróba, majd egy kis netflixezés után már aludtam is.
Kipihentem ébredtem, majd elindultam nézni valami reggelit a környéken. Imádom, hogy 50 méterenként van egy pékség, és mindenhol minőségi az áru. Otthonnal ellentétben itt az utcai pékségek kiválóak, elképesztően jó sütiket lehet vásárolni, nem úgy mint otthon a száraz kiflit meg az albán szarokat. Itt a legkisebb pékségben is megtalálni a gasztronómiai élményt, ráadásul alacsony áron is. Egész városban úgy éreztem, mintha itt nem lett volna infláció utóbbi években, bolti árak mintha a felei lettek volna a hazaiaknak. Így vettem sok nyalánkságokat dögivel.
Szépen sütött a nap, majd elindultam megnézni nappali fényben is a templomot, majd a Partizan Store felé vettem az irányt. Egy átlagos szombati napnak indult, semmi nyoma nem volt annak itt meccs lesz délután 500 méterre.
Két megálló volt villamossal az Autokommanda, ahol ha balra fordulsz a Zvezdás Rajko Mitic, ha jobbra akkor a Partizan stadionnál találod magad. Én természetesen jobbra tartottam. A stadion aljánál már gyülekezett pár ultra, de simán elhaladtam mellettük, majd bementem a store-ba. Imádom a Partizan termékeit, egy rakat cuccom van már innen, és mindegyik baromi jól néz ki. Most is vásároltam ruhákat meg sapkát is. Jártam a Delije store-ban is anno, az jóval nagyobb és szélesebb a választék is, de szerintem sokkal jobbak a Partizan cuccok. Itt megjegezném, természetesen a Partizannal szimpatizálok, de tisztelem természetesen vörös csillag szurkolóit is, mivel itt én csak vendég vagyok. Hozzáteszem a Delije store-ból is van jó pár cuccom a gyűjteményemben.
Mivel szép idő volt és napon vagy 20 fok, így elindultam a Száva part felé, ami körülbelül fél óra séta volt. Rendezett környékeken haladtam keresztül, de elmentem pár igen csak fura "építmény" mellett is. Nem feltűnő, de Belgrád egykét elhagyatottabb részén a belváros peremén is igazi putri kolóniák vannak. Éles volt a kontraszt, mert a háttérben már láthatóak voltak a Száva parton épült Waterfront toronyházak, amik igen csak burzsuj atmoszférát kölcsönöznek. Belgrád igen csak kontrasztos város, akár egy háztömbön belül is szembesülhetsz a gazdagsággal, és a mélyszegénységgel egyaránt.
A Száva partot elérve sétáltam egyet a parti korzón a Kula torony tövében. A rendkívül szép nevű és igazán "impozáns" 150 méter magas felhőkarcoló körül még mindig folynak a munkálatok. Körülötte meg már elkészült egy tucat 20-30 emeletes toronyház is. Utána a Waterfront vásárlóközponton is áthaladtam, ami szintén új és minden világmárka megtalálható benne. És ahogy elnéztem van is árjuk kereslet, déli órákban tele voltak a boltok. Tökéletes nyugalom volt, biciklisek, babakocsisok és kutyát sétálgató helyiek között sétálgattam, tökélesen idilli hangulatban.
A buszpályaudvarnál elindultam visszafelé, itt már láttam egy-két nagyobb társaságot, akikről levágós volt szurkolók. Mindenkin sportcipő, farmer és fekete kapucnis kabát. Jöhettek ők az ország bármely tájékáról, de meg nem tudtam volna mondani kinek szurkolnak. Semmi olyan nem volt rajtuk ami alapján be lehetett volna azonosítani őket. Utána felszálltam egy random buszra ami egyenesen a Slavia térre vitt vissza, itt leszálltam és egy kifőzdében ettem egy rendkívül finom sült kolbászos hamburgert, amelynek árából pesten egy sajtburgert sem veszel. Visszamentem a szállásomra, majd felkészültem a meccsre. Mivel a kis utcácskában sok kiülős étterem volt, itt is szép megtermett társaságok ettek és italozgattak, de teljes nyugalomban. Lehet egymás mellett ült két ellentétes tábor is, de akkor sem lehetne beazonosítani őket, de ha lehetne akkor sem kezdenének ki egymással.
Az 5 órakor kezdődő meccsre másfél órával korábban indultam, innen max egy kilométer a stadion. És itt már jó sokan haladtak az utcán villamosokon vagy gyalog keresztül a felüljárón. Mindezt csendben és továbbra is beazonosítatlanul. Másnap egy társasággal találkoztam akik között volt magyar, belga és szerb is, nyilván a helyit kérdeztem mi ennek az oka, hogy semmi klubszínt nem viselnek ilyenkor. Azt mondta, egyrészről a két tábor átlagos szurkolói tartanak egymástól, és Belgrád egy kisváros (mondjuk ezzel vitatkoznék, mert másfél milliós), itt bármikor összefuthatsz hétköznapokon az ellenfél szurkolóival. Ha itt valaki felvenne egy sálat és ha lerángatnák róla, azt követően lehet rossz helyen futna bele az illetőbe és bosszúból akár le is szúrná. Úgy vettem ki a szavaiból, jobb a békesség, na meg 100 méterenként volt egy rohamosztag is. Elhaladtam a bárok és kávézók sora mellett az Autokommandán, amik szintén tele voltak szurkolókkal, de mindenki csendben és jókedvűen evett ivott.
Egy pillanatra sem éreztem veszélyesnek az atmoszférát, és magyarként egy egyszerű kék farmerban és esőkabátban nyugodtan sétálhattam közöttük. Múlt héten Catania meccsen Szicíliában többen is méregettek a stadion felé közeledve meg a szektorban is, ott azonnal levágható volt nem vagyok helyi, de ott sem ért atrocitás. Itt meg egy voltam a sok közül. A stadion felé közeledve egyre sűrűbb lett a tömeg, majd elértem a beléptető kapuhoz. A biztonságiak kb. megsimogatták a vállaimat és már mehettem is befelé. A lelátó mögött a jó nagy vendéglátó helységbe értem, majd elindultam a szektor bejáratához. És a lépcsőhöz érve kinézni az egész stadionra óriási élmény volt. Egy óra volt még a kezdésig, de a lelátók háromnegyede már megtelt. A teljesen fullos Partizan szektor meg félelmetes látványt nyújtott, teljesen, de tényleg teljesen megtelt.
És itt volt még egy érdekesség, a lépcsőn sorban álltak rohamrendőrök, meg biztonságiak. Gyorsan leesett, tőlem jobbra vagy kétezer Partizan szurkoló volt a hazaiban. És ennek ellenére, semmi mutogatás, vagy méregetés nem volt, simán megfértek egymás mellett, igaz nem viseltek ők se Partizanos relikviákat, de a kórusokba becsatlakoztak nem egyszer.
Elkezdődött a meccs, a tökéletes lufis koreográfia elképesztő volt, vagy 10 000 piros és fehér lufi alkotta a látványt. Egészen a meccs végéig dobálták a lufikat a fejünk felett. Ami még jobban tetszett, a főtribün kivételével minden szurkoló felállva nézte a meccset, teljesen átélve a pályán látottakat. A vendégszektorban is volt egy kisebb koreo, de az nem alkotott számomra maradandót, ellentétben a hangzavarral. Mivel hozzájuk voltam közelebb, szinte csak a Partizan drukkereket lehetett hallani, elképesztő hangjuk volt amikor megdörrentek.
A meccs alatt szépen lassan leszállt a lelátóra a sötétség, várható volt jönnek a görögtüzek, csak a gólra vár mindenki. A félidő végéhez közeledve pedig mindkét csapat gólt lőtt, így pillanatok alatt lángoltak a szektorok. A mellettem felrobbanó Partizan szektor sem zavart senkit.
Második félidőben pedig megszerezte a Partizan a vezetést, és nem csak a csapat, a teljes stáb kirohant a táborukhoz. Minden begyulladt aminek ilyenkor kell, lángolt a lelátó és fülsüketítően szóltak a rigmusok. Sokat nem kellett várni és megint X lett az állás, ami a meccs végéig maradt is, így a vendégek győzelemmel felérő döntetlennek foghatták fel. A végén sokkal jobb volt a Zvezda, több kapufát is lőttek és mindent kihagytak, míg a Partizan tényleg csak a hármas sípszót várta. Amikor eljött, ismét óriási tombolás a vendégben, a hazaiak pedig csendben elindultak haza. Bár a Delije még mindig fullon volt, és kitartóan lengették a zászlajaikat, de hangjukat nem hallottam már.
Úgy öt perc alatt feljutottam a lépcsőn és már az utcán is voltam, a hömpölygő tömeg pedig csendben sétált az Autokommanda felé. Egyértelmű, nekik az X felért egy vereséggel, nem voltak boldogok, de mindenki rendezetten sétált. Én is így tettem, 10 perc alatt a szálláson is voltam, és még mindig libabőrösen, tele élményekkel.
Király meccs volt, minden elismerésem mindkét csapatnak és a táboroknak akik ezt az élményt adták a közel 50 ezer nézőnek.Ez nem volt egy mindennapi derby, ez ma több volt annál, és rendkívül boldog vagyok, hogy ezt átélhettem.
Vasárnap már nagyon nem volt kedvem mozogni, találkoztam egy régi jóbaráttal akivel a meccsen nem tudtam összefutni. Mivel jó fej volt a tulaj megengedte késő délutánig a szálláson maradhassak, így csak 5 órakor indultam el a reptérre. Szerencsére bent állt a reptéri busz is a Slavián, ami 40 perc alatt el is vitt. A belgrádi reptér itt is egy labirintus volt, megint bolyongtam vagy negyed órát mire a terminalra értem. Ráadásul ez a reptér jó nagy, még azon belül is sétálnom kellett nem keveset.
Aztán este 8 órakor már vitt is minket a busz a kis propelleres gépünkhöz és már úton is voltunk vissza Budapestre.
Összegezve tényleg leírhatatlan az élmény amit átéltem. Olvasgattam neten sok beszámolót, mindenki azt írta nem mindennapi meccs volt ez, egészen egyedi hangulattal. Bízom benne a jövőben is ilye szoros lesz a csata a két csapat között, mert azzal mindenki csak jól jár. Nem tudom mikor lesz a következő Veciti Derbi, de biztos vagyok benne, hogy azt sem fogom kihagyni.
Ugyan két hete voltam utoljára Rómában, de most ismét nem tudtam magamnak megálljt parancsolni. Mivel egy borzalmas 0-0 végeredményű Lazio Napolit néztünk végig, volt némi hiányérzetem. Nézegetve a repjegy és szállás árakat találtam egy rendkívül kedvező kombót, ráadásul ismét közbeiktatva egy focimeccsel a Stadio Olimpicoban. Most szombat hajnali géppel kiutazást és vasárnap késő délutáni hazautazást terveztem. Mivel novemberben és januárban is töltöttem itt egy-egy hosszú hétvégét, így tervezhettem úgy, hogy nincs kötelező látnivaló, csak az As Roma - Internazionale rangadó. A köztes időt meg úgy terveztem kitöltöm majd valahogy, csak legyen végig jó idő. Elárulom előre, az pont nem lett...
Mivel hajnal háromkor indultam a reptérre nem volt sok időm volt aludni. Tulajdonképpen semmit sem aludtam. Egyrészről nagyon izgatott voltam az utazás meg meccs miatt. Másrészről meg attól féltem elalszom és lekésem a gépet. Így éjfélkor elengedtem az alvást, inkább sorozatot néztem (Sopranos), végül háromkor elindultam. Mivel Rómába esőt írt de 16 fokot, egy egyszeri átmeneti dzsekit vettem csak fel a pulóveremre. Újpesten mikor elindultam otthonról 10 fok volt, szóval nem fáztam.
Gyorsan kijutottam, majd rendkívül gyorsan ment a biztonsági ellenőrzés is a hajnali órákban. A reptéren voltam már kora reggeleken nem egyszer, de fél 5 tájékán ijesztően üres volt. Minden zárva, csak itt-ott láttam egykét alvó utast. Beültem egy székbe és a telefonomon sorozatot néztem (egyszer már csak befejezem a Sopranos-t), de kezdtem fáradni, ezért inkább csak mászkáltam ide-oda.
A checkin-hez elsőként éreztem, és szépen lassan érkeztek mások is, közük egy kisebb csapat Róma drukker a jól felismerhető bordó öltözetükben. A géphez busszal vittek ki minket, majd gyorsan felsétáltunk a lépcsőn. A helyem a gép végébe szólt a folyosó mellé, de ahogy láttam sok szabad hely volt még. Sajnos bent az ablaknál ült egy olasz srác, így ez az esély elment, viszont a középső hely szabad volt, amit be is foglaltam magamnak. Ami a legjobban tetszett, a gép pontban 5 óra 55 perckor indult a felszálló pályára. Valahogy mindig kifogok egy késést.
Hiába volt két székem, aludni így se tudtam, pedig kezdtem már álmos lenni, mivel pont 24 órája voltam ébren. Annyira irigylem azokat az embereket akik tudnak repülőn aludni. Nekem ez sajnos nem sokszor sikerült. Akár buszon is alszom mint a bunda, de repülőn képtelen vagyok. Gondoltam nézek egy kis Sopranos-t, de repülőgép módban erre nem volt lehetőség sajnos. Maradt az elmélkedés az élet nagy dolgairól, mennyire szerencsés vagyok, hogy visszatérhetek a világ egyik legszebb városába.
Már leszálláskor láttuk nem fogtunk ki szép időt. Nagyon felhős volt az ég és érezni lehetett erősen fúj a szél, mert a gép imbolygott jobbra balra. Megláttuk a leszállópályát, majd egy baromi nagy csattanással lent is voltunk. Na erre mindenki felébredt, gyereksírástól zengett a gép, de fél perc múlva újra nyugalom volt. Nem volt egyszerű dolga pilótának, minden elismerésem az övé. De egy pillanatig úgy éreztem itt nagy baj lehet, borulni fog a gép. Na meg tényleg olyat csattantunk mintha egy hanggránát robbant volna mellettünk.
Utóbbi két alkalommal meglepően kellemes időben szálltunk le, most nyirkos volt és hideg eső esett. Bementem a terminálra, majd várakoztam 45 percet. A Ciampino egy viszonylag kicsi reptér, kint csak egyetlen büfé volt nyitva, de le tudtam ülni és türelmesen vártam. Eljött az idő láttam a Terravision busza már bent áll, így fel is szálltam. Viszonylag sok magyar is volt még rajtam kívül, egy társaság pedig szavaikból ítélve a meccsre jött.
Szokásos 45 perc alatt már bent is voltunk a Termininél. Szerencsére itt már nem esett, de a Nap sem nagyon akart előbújni. Leszálltam a buszról és elindultam a belváros felé mindenféle terv nélkül, mivel a szállodába csak 14 órától mehettem. A Termini közelében lévő házak és kapualjak eléggé lehangolóak, de 5 perc alatt már el is hagytam és sétáltam a történelmi belváros felé a Via Nazionale-n, ami helyi Rákóczi út. A Republica téren elhaladtam a Boscolo hotel mellett, ami arról híres, hogy itt hunyt el James Gandolfini, alias Tony Soprano. Nagyszerű színész volt, és még mindig nem tartok a sorozat végén.
Kissé hűvös volt még 9 óra tájékán, ezért össze akartam húzni a dzsekim. Na itt jött az első gond, ahogy húztam fel a cipzárt az megakadt, majd sikerült addig rángatni, hogy kitéptem a húzókával együtt. Na mondom gyönyörű, egész hétvégén foghatom majd össze kézzel.
Először valamit reggelizni szerettem volna, de még minden zárva volt, ezért sétáltam a belváros felé. Minden teljesen nyugodt volt, alig volt forgalom, nem is láttam sok turistát. Első utam most is a Trevi kúthoz vezetett, ahol most kivételesen kevesebben voltak a megszokottnál. Láttam éppen kinyitott egy bár és ettem egy Pizzica-t. Egész jó volt, de az ára alapján bármelyik étteremben ehettem volna egy egész Pizzát, de de nekem pont a Trevi kútnál kellett megéheznem...Mivel a háttér tökéletes volt, az ilyen mindig belefér.
Innen a Pantheonhoz mentem, amit kívülről már láthattam, de bent még nem voltam. Ennek egyszerű oka volt: nem volt kedvem kiállni a sort. Most mindössze öten álltak előttem ezért rávettem magam, majd megvettem az 5 eurós belépőt és megnéztem. Gyönyörű mint a képeken. Érdekes, hogy a közepe le volt kordonozva, gondolom az eső miatt ami a tetőn tátongó lyukon esett be.
Kezdett már jobb lenni az idő, ezért elindultam tovább. Végig sétáltam a macska kolóniáról elhíresült Area Sacra di Argentina római romok mellett, majd folytattam az utam a Vittorio Emmanuele II. emlékműhöz. Most nem lehetett felmenni, ráadásul valami ünnepség lehetett, mert sok rendőr állt a lépcsők alján, gyanítom a megemlékezésen sok politikus is részt vett. Ettől függetlenül aki még nem járt a tetején az ne hagyja ki, innen az egyik legszebb a kilátás a városra. Az épület mögött található lifttel lehet felmenni a tetejére.
Innen random elindultam a macskaköves utcácskákon a Tevere felé. Sok-sok kanyargás után a kilyukadtam az Umberto hídnál, majd átsétáltam a pár száz méterre található Sant Angelo hídhoz, ami közvetlenül vezet az Angyalvárra és gyönyörű szobrok őrzik azt a híd peremén. Eddig többször is láttam a híres építményt, de most úgy döntöttem végre be is megyek. Beálltam a nem túl nagy sorba, majd 10 perc után már bent is voltam. Először meg kell tenni körülötte egy teljes kört, majd utána lehet bejutni a belsejébe. Na itt jött az érdekesség, amint bementem a közepébe ahogy haladtam akkor tudatosult bennem, belül egy krkörs rámpán fogok feljutni. Ahogy haladtam felfelé a spirálon csodáltam, hogy ezt anno így meg tudták építeni. Felfelé utunkba esett egy kávézó, valamint kisebb kiállítói terek is, valamint freskók. Nagyon szép minden túlzás nélkül állíthatom. De célom az volt, hogy feljussak a tetejére és csodáljam a római panorámát. Így is lett, a sok lépcsőtől elfáradtam ugyan, de eltöltöttem fent vagy fél órát. Néztem a várost, és nagyon tetszett ahogy a legnagyobb részét már bejártam, így kezdem kiismerni. Itt már a nap is kicsit kisütött.
Mivel több mint 24 órája nem aludtam már és volt a lábamban addigra vagy 10 kilométer, így elindultam az Ottaviani metróállomás felé, hátha be tudok a szállodába korábban csekkolni. Itt átmentem Róma számomra egyik legszebb terén Pizza Cavour-on, ami szerintem nagyon menő.
Az egyik legmenőbb és legszebb tér Rómában.
10 perc séta után a metróban is voltam, megvettem a jegyem és már robogtam is a Termini felé. Itt már ismerem a járást, de azért figyelnem kell a kiírásokat átszállásnál, mert a Termininél az alagútrendszer élég nagy labirintus.
A szállodát most kicsit kijjebb foglaltam mint múltkor. Ez nem csak 3 hanem 4 metrómegállóra volt a Terminitől. Ráadásul a Bologna téren válik ketté a vonal Jonio és Rebibia felé, ergo nem mindegy melyikre szállsz. És amilyen szerencsétlen időben voltam ott, a negyedik metró volt csak jó nekem. Leszálltam a Sant Agnese Annibiliano állomáson, ami Róma metróhálózatának egy viszonylag újabb, kevesebb mint 10 éves megállója. Római metróállomásainak 90%-a nagyon lehangoló, de ezzel nem volt semmi gond. Mielőtt a szállodához mentem még beugrottam enni egy Pizzica-t egy bárba.
Ezen a környéken még egyszer sem jártam, de nagyon tiszta és rendezett utcán haladtam. Bár utolsó alkalommal amikor itt voltam innen nem messze kb. 2 kilométerre volt a szállás. Ez már inkább ilyen belvárosi nyugodt lakóövezet. Múltkor a Bologna tér környékén nagy volt az élet, főleg éjszaka. De hát ez gyakorlatilag Róma egyik Rózsadombja, tehetősebb lakossággal.
Befordultam a szálloda utcájába és pár lépésre már a főbejárat előtt találtam magam. Oda léptem a forgóajtóhoz és azzal szembesültem valami nincs rendben. Minden sötét volt, ajtók pedig el voltak torlaszolva növényekkel. Hogy mi van? Át lettem verve? Nem szóltak, hogy bezárt a szálloda? Mivel a világ legnagyobb szállodaláncánál dolgozom és dolgozói kedvezménnyel foglaltam, kissé meg voltam lepődve. Kis tétovázás után az oldalsó kapun bementem, ami a szálloda étterméhez vezetett. Bent égett is a villany, így benyitottam. Bármilyen meglepő lehet, de itt volt a recepció. Oké, nincs ezzel semmi gond, de egy kiírás esetleg? Jön az újpesti fociultra, az meg csak nézhet ki a fejéből. Na de hogy ne legyen okom a panaszra, 13 órakor átvehettem az igen csak tágas és színvonalas szobámat. Így volt 3 órám pihenni, mert a 6 órás meccsre 4 órakor terveztem az indulást. Aludni persze most se mertem, bár már annyira fáradt voltam, hogy nem is tudtam volna. Ezért néztem inkább a Sopranos-t. Az ötödik évadot kis is végeztem.
Eljött az idő, így összekaptam magam. A római Olimpico stadionba kijutni nem a legegyszerűbb történet. Novemberben gyalog indultunk el a Lepanto metrómegállótól, a 4 kilométeres távot 50 perc alatt tettük meg. Januárban a Flamino metróállomástól mentünk villamossal, ami olyan lassan ment, hogy gyorsabban lesétáltuk volna. Google maps-en rákerestem, találtam egy buszt ami közvetlenül a szállodától vitt a stadionhoz, gondoltam egy próbát megér. Mikor elindultam elkezdett esni megint ez a mocsok és jéghideg eső. Megtaláltam a megállót, majd vártam türelmesen, eleinte. Mert miután fél óra eltelt az esőben, már kurvára nem voltam türelmes. Aztán végül megérkezett a busz, ami szerencsére nem volt tele, de már volt rajta jó pár Roma drukker, inkább a fiatalabb korosztály képviselte magát. Na itt jött a másik tényező, a baromi lassan haladó busz. Össze-vissza kanyargott a dimbes-domos római utcákon, és ráadásul baromi lassan haladt. Időm volt a meccsig mint a tenger, de baromi idegesítő volt. 6 kilométert a stadionig, 55 perc alatt tett meg. Ennél még a villamos is jobb vagy a séta. Ha tudtam volna akkor mi fog várni visszafelé.
Buszmegálló táblája.Az összes járat összes megállóját mutatja, de menetrend nincs rajta. Bár úgy hallottam igen csak tájékoztató jellegű az is amit a google maps ajánl. Szóval aki Rómába utazik, szerintem ne busszal tervezze bejárni a várost.
Leszálltam végre és átsétáltam a Duca D'Agosta hídon a Tevere felett, jó volt látni újra a
monumentális Olimpicot. Itt azért már nagyobb tömeg mozgott mint két
hete a Lazio - Napoli-n. Volt egy érdekes szitu. Egy fiatal sráchoz oda
lépett valaki, és kedvesen megkérte ne ezen a hídon jöjjön át, hanem
kerüljön egyel odébb. Akkor esett le, hogy a hülyegyerek inter sálban volt. Én
képtelen vagyok felfogni, hogy lehet valaki ennyire ostoba. Ha átmegy a
hídon egyből a Curva Sud bejáratánál találja magát, ami a hazai ultrák
törzshelye, és szép nagy csoportokban mozogtak. Én nem mondom biztosra
kapott volna egy verést, de a kockázat benne van. Sosem értem ezeket. Milánóban ez más, ott visszafogott a szurkolótábor, de ott se
nézték volna jó szemmel, de itt Rómában van benne nem kis kockázat,
főleg azért, mert az Inter ultrák jóban vannak a Lazio ultrákkal. Oké én
se vagyok szent, mert pár hete még a Lazio szurkolók között voltam, de
azért én tudtam asszimilálódni. Független vendégszurkolóként jöttem, és tiszteletben tartom mindkét szurkolótábort.
Elindultam a stadion felé a jéghideg esőben. Mivel nem tudtam összehúzni a kabátom, ezért vettem egy Róma sálat, amit átkötöttem a nyakamon és a kabátom alá gyűrtem. Így volt ami megfogja a hideg esőt és a szelet. Gondoltam jól fog ez kinézni a gyűjteményemben. Baromira esett, a tömeg pedig próbálta kerülgetni a hatalmas tócsákat. Végül oda érkeztem a Curva Nord bejáratához. Érdekesség itt nem messze volt a bejárata az inter tábornak is, de közülük egyet sem láttam, pedig csak 4-5 rohamrendőr őrizte a rendet. Itt már rendesen feltorlódott a tömeg, pedig még volt vagy 1 óra kezdésig. Ha valaki Olaszországban meccsre megy, sose hagyja az utolsó pillanatokra a kijutást.
Jött az első körös bejutás, ahol a forgókapun kell beolvastatni a jegyet telefonról. Ilyenkor mindig izgulok, nehogy elrontsak valamit, mivel ezek a jegyek nem fillérekbe kerülnek, ráadásul el is fogyott az összes. De legalább ezek a kapuk mindig működnek, így simán átjutottam. Utána egy sor biztonsági, egy sor készenléti rendőr motoz át. Itt már a stadion körüli belső héjban voltam, de innen jött még a még egy kapu, ugyanúgy felmutatva a személyit a jeggyel, majd újabb alapos motozás. Itt már annyira rommá voltam ázva, hogy csak azt kívántam legyen tető felettem. A zsebemben hordott nyomtatott jegy teljesen elázott, így telefonról olvastattam be a pdf-et.
Végre a lelátón találtam magam, ahol volt egy gondolatom mégpedig az, hogy megkeresem a helyem.ezt egy idő után feladtam. Na meg a kapu mögött aztán kábé mindenki önkényesen foglal helyet. Csak pár naiv szurkoló akad, aki itt meg is akarja találni. Találtam egy helyet, aztán jött a gazdája ezért úgy döntöttem felmegyek a legfelső sorba, aztán ott álldogálok inkább, onnan úgy nem állít fel senki. Így is lett, nagy levegőt vettem és felmásztam a lelátó tetejére, ami úgy 30 méter magas lehet, 10 emeletnyi panel magassága. Egyetlen probléma volt, itt már jobban fújt a szél, meg a tető felettem már nem óvott annyira az esőtől.
A csapatok bemelegítésre már király volt a hangulat, töltődött a stadion rendesen. Teljesen telt házra lehetett számítani, valamint a vendégszektorba is érkeztek vagy hatezren Milánóból. Vélhetően a zord időjárás miatt sokan az otthon melegét választották, így a 70 ezres stadionban úgy 65 ezren lehettek végül. Egy-két helyen lehetett látni üresedő szektorokat, főleg a lelátó alján a futópályánál, ahol már nem véd annyira a tető.
A hangolódás vicces része az volt, amikor egy plüssbe öltözött farkas ágyúkkal csomagokat lőtt ki a lelátóra a szurkolóknak, bizonyára nyereményeket rejtve. Szerintem ez még belefér. Utána a csapatok befejezték a melegítést, majd a stadion elsötétült, elkezdődött a fényjáték. Folyamatosan jöttek a Roma éltető dalok, mint a forza Roma forza Lupi Lando Fiorini-től, aminek a refrénját üvöltötte a stadion, főleg azt a részét hogy "Noi c'avemo er core grosso, mezzo giallo mezzo rosso". Majd ezt követte Marco Coniditől a mai sola mai (soha-soha egyedül). Ez egy gyönyörű olasz szám, akkor is imádnám ha nem fociról szólna. Teljesen libabőrös voltam ahogy az egész stadion zászlót lengetve énekelte, nagyon megható volt. "Te és te egyetlen Rómám, sose leszel egyedül mert te sem hagytál el soha".
Itt az eredeti zene:
Ez pedig ahogy szól az Olimpicoban (nem saját videó)
És ha bárki azt hinné ezt nem lehet fokozni, jött a Roma Roma Roma, ami mindig elképesztően jól szól.
Ez pedig a saját videóm, amit én vágtam össze a meccsről:
Olyan szintre fel lett pörgetve a szurkolótábor és a csapat is, hogy a pályán a nagy zuhé ellenére is azonnal neki estek az Internek. Egyből letámadták őket, majd hosszú percekig nyomást is gyakoroltak rájuk. Gól azonban nem lett, majd kezdte átvenni az Inter az irányítást. Majd mivel teret engedtek nekik, szöglethez jutottak, amit Acerbi egy felhő fejessel a kapuba bólintott. Egy ideig még vizsgálta a gólt a VAR, de végül a játékvezető a kezdőkör felé mutatott, egy nulla a vendégeknek. Így a hozzám viszonylag közel található vendégszektorban még egyszer megdörrentek. Nem az első alkalommal, mert azért többször is lehetett hallani őket, királyul szurkolták végig a meccset. Mivel Milánó másik csapata a szívem csücske nem rajongok értük, de ami jó azt el kell ismerni.
Szerencsére a hazaiak nem álltak le, majd egy beívelt szabadrúgásból és Mancini fejeséből egyenlítettek is. Mondanom sem kell, a stadion felrobbant. És akkor jött a félidő végéhez közeledve a csattanó, El Sharaawy-t megindították a bal oldalon, aki a labda átvétele után sem lassított. A védők kicsit ki tudták szorítani, de még volt benne annyi lendület, hogy kapura tudjon lőni. Majd bumm, megtörtént a lövés, és itt pár másodpercre megállt az idő és az egész stadion teljesen elcsendesedett. A labda a kapufát találta el, majd keresztbe elszállt a gólvonalon az értetlenül álló kapus mögött, majd a kapu bal oldalán a másik kapufáról a kapuba hullott. Még egy pillanat csend és meglepődöttség, majd bumm, vezet a Roma! Óriási tombolás a lelátón, a hazaiak fordítottak.
Szerencsére jókor jött a szünet, de az Inter öltözőjében valószínűleg Simeone Inzaghi adhatott jobb taktikai utasításokat, míg az első 3 meccsét megnyerő római legenda Daniele Di Rossi pedig másképpen motiválhatta fiait. Szünet után a vendégek domináltak egyből annak ellenére, hogy hátrányban voltak. Így egyszer jobbról adtak be Thuramnak 2-2, utána balról, 2-3 lett az eredmény. A vendégszektorban a tombolástól zengett az egész stadion, félmeztelenül énekeltek és ugráltak, az Olimpico hazai oldala pedig elhalkult. Én már többször megfigyeltem, ha a Roma hátrányba kerül, a szurkolói teljesen elcsendesednek, a zászlók is lassabban lengenek, oda vész a kezdeti lendület. Holott utána is voltak egyenlítési lehetőségeik, de azok rendre kimaradtak. Így a végén jött a kegyelemdöfés, 2-4. Óriási extázis a nerazzurik között, és csend az egész hazai oldalon, mindenki elindult hazafelé. Becsületemre szóljon megvártam a hármas sípszót, megtapsoltam a szépen küzdő csapatot, majd elindultam kifelé.
Semleges nézőként nagyon tetszett a meccs, néhol igen csak pazar hangulat volt és feledtette a borzalmas időjárást. A meccs végére viszont teljesen átfagytam, így reménykedtem benne gyorsan a szállodába érek. Hogy lehettem ennyire naiv? Kifelé haladtam az órási tömeggel, ami helyenként medence méretű tócsákat kerülgetett, még mindig ömlött az eső. Kezdtem egyre jobban összeomlani agyilag, mivel szombat este volt és már 36 órája nem aludtam. Csak jussak a szállásra...
És itt már sejtettem jön a káosz. 60 ezer szurkoló szabadult rá a parkolókra és a környező utakra, araszoló autók között próbáltam kerülgetni a tömegben a még mindig zuhogó esőben a tócsákat. Kétszer négy sávos út teljesen beállva, na csak jussak át a Tevere másik oldalára. Ez meg is történt, láttam bent áll a villamos, de már tele volt, így a buszmegállóban egy "Termini" feliratú buszra szálltam fel, mivel akkor jó ötletnek tűnt, legalább addig sem ázok a hideg esőben.
10 perc várakozás után végre elindult a busz. Mivel az ablakon nem tudtam kilátni, így csak érezni lehetett, hogy csak araszolunk. 1 órát ment a busz, amikor megnéztem a maps-en hol vagyok és teljesen ledöbbentem. 1 óra alatt 1 kilométert tett meg a megállótól. Itt az volt a szerencsém, hogy egy csapat brit srác is megelégelte, ezért kérte a sofőrt nyissa ki az ajtót, így is lett. Mikor leszálltam akkor láttam, hogy autók, buszok, villamos, mind egytől egyig a dugóban állnak mozdulatlanul. Na mondom magamban, ez nem lesz rövid menet, innen a Flaminio állomás vagy öt kilométer, és hulla fáradtan teljesen kimerülve rommá ázva kell megtennem. Mit is tehettem volna, elindultam. Ez egy nyíl egyenes út, és láttam a távolban a Flaminio fényeit. Egyedül a római éjszakában baktattam előre, tényleg nem vágytam másra mint egy forró zuhanyra és az ágyra. Azt tudtam nem lesz erőm Sopranost nézni.
Nagy nehezen megérkeztem a Flamino-ra, felszálltam a metróra és ha jól emlékszem 5 megálló volt még a Termini, ahol át kellett szállnom. Itt belefutottam egy csomó Roma drukkerbe, akik valószínűleg a Lepanto felől jöttek. Szintén várakoznom kellett a a megfelelő szerelvényre, ami végül megérkezett végre. Itt gyülekeztek a római drukkerek kisebb csoportokban, majd többen üvöltöztek, szidták az Intert és a Lazio-t is. Engem is méregettek, gyanítom a fekete arany hímzésű Újpest címeres sapkám miatt, de nem szóltak hozzám. Mikor felszálltam a szerelvényre akkor vettem észre itt több Inter drukker is van, de velük sem foglalkoztak. Én meg csak arra koncentráltam össze ne essek fáradtságtól és nehogy elaludjak, mert abból komoly bajok lehettek volna.
Leszálltam a metróról és meg kellett tennem még egy kilométert a szállodáig, majd bevágtam magam a zuhany alá. Azt vettem észre, hogy teljesen be volt lilulva a talpam, főleg a nagylábujjaimnál. Ijesztően nézett ki. Átgondoltam, az estivel együtt 30 kilométer volt aznap a lábaimban, amit nem kényelmes futócipőben tettem meg. Utána az ágyba csak bezuhantam és szerintem azonnal aludtam is.
Végre aludtam egy jó nagyot, ami azért feltöltötte az akkumulátoraimat. Mivel nem kértem a szobához reggelit, így elmentem a környéken egy kisebb bevásárló központba venni magamnak pár egyszerűbb kaját. Érdekes volt, hogy Róma ezen része délelőtt 10 órakor teljesen kihalt volt, csak a baglyokat lehetett hallani. Okés, vasárnap reggel volt, de 10 óra, mégis mintha egy szellemvárosban találtam volna magam. Nagy városnézést nem terveztem már vasárnapra, de 11-ig ki kellett csekkolnom, úgyhogy addig az ágyban fetrengtem majd összekaptam magam és elindultam. A 24 órás tömegközlekedési jegyem még egy óráig jó volt, ezért úgy döntöttem a Colosseumhoz megyek, mert ezen a hétvégén még nem láttam, befejezésnek tökéletes lesz. Leszálltam a metróról, majd sétáltam egy kört a híres aréna körül, majd ismét iszonyatos zivatar kerekedett a semmiből. Nem tehettem mást, és mivel már dél is elmúlt, ezért bementem egy étterembe a Colosseum közelében. Gondoltam magamban ez egy kicsi étterem, oda léptem a felszolgálóhoz lenne-e hely számomra, majd intett is tartsak vele. Beléptem a kicsi teraszról, majd akkor szembesültem a színfalak mögött egy igen nagy étterem található, ahol vagy 100-an ebédeltek. Rendeltem egy Napoletano pizzát, mert ugye mindig ezt rendelem Olaszországban. Nem volt rossz, de top3-tól is messze volt. Ráadásul 10 percet sem kellett várni rá attól a pillanattól, hogy leültem.
Miután megebédeltem gondoltam elsétálok a Termini-ig, hátha elállt az eső. Hát nem állt el. Így fogtam magam vettem egy jegyet és inkább elmetróztam. Volt még a transzfer buszig két órám, így fel alá járkáltam az állomáson, ami amúgy még mindig óriási. Fogd meg a Nyugati, a Keleti, a Déli Pályaudvarokat, tegyél még melléjük 1 Kelenföld méretű vágányrendszert, majd ezt szorozd be tízzel. Elképesztően nagy, a fejépületében van egy Westend méretű Plaza is, rengeteg bolttal és éttermekkel.
Na itt lézengtem még úgy két órát, aztán végre valahára jött a transzferbusz. Bezuhantam az ülésbe és csak néztem ahogy Róma belvárosából egyre kijjebb és kijjebb kerülünk. Arra gondoltam mennyire imádom ezt a várost, ami sosem hagy csalódni. Okés, a meccs utáni tortúra azért emlékezetesen borzasztó volt, de ennél nagyobb bajom soha ne legyen. Nekidőltem a reptéri busz ablakának, és csak néztem ahogy egyre kijjebb kerülünk, és Róma városa ismét a múlt homályába vész. De ahogy eddig mindig, szereztem annyi élményt, hogy most és mindörökké boldogan tekintsek vissza rá.
Nagyjából egy órát vártam a reptéren, majd megkezdtük a Boarding-ot. És végre valahára ablak mellé szólt a jegyem.
A felszállás simán ment, én pedig amíg világos volt még nézelődtem, majd végre valahára átaludtam az egész utat a Budapesti leszállásig.
