Mindig is rajongtam Olaszországért, az olasz életstílusért, a nyelvért, a történelméért, az ízekért, az életfelfogásért, az ultrákért. Emellett már régóta el szerettem volna látogatni egy földközi tengeri kikötővárosba, mert engem valamilyen furcsa okból kifolyólag lenyűgöznek az óriási hajók, a daruk százai, a kikötői épületek, a hatalmas üzemek melyre egy több milliós város gazdasága épül. Emellett ezek a városok általában nem kevés történelemmel és látnivalóval is rendelkeznek. Barcelonában jártam többször, tervben volt még Valencia, Genova, Marseilles, de ezek a városok valahogy annyira nem hoztak lázba, nem éreztem azt a varázst mögöttük mint amit úgy véltem Nápolyban megkaphatok. Gyönyörű városkép és épületek, dél-olasz atmoszféra, pizza, kávé, mi kell még?
Bevallom, volt még egy jelentős dolog ami miatt Nápoly mellett tettem le a voksom, az pedig nem volt más mint a Gomorra. Szerintem magasan a kétezres évek legjobb sorozata, elképesztő karakterekkel és helyszínekkel, zseniális operatőri munkával, teljesen egyedi hangzású zenével (Mokadelic!). A 4 évad összes része túlzás nélkül magával ragadó. Véletlenül sem szeretnék belemenni egy sorozat kritikába, azt sokan megtették előttem is. De Nápolyban játszódik, ami lenyűgöző hátteret nyújtott a tengerrel, a kikötővel, a sikátorokkal, a Vezúvval, a robogókkal, a romantikus lepusztultságával helyenként. Természetesen ez egy teljesen másik aspektus mint amit a bevezetőben írtam, de a kettőnek az ötvözete hozta meg a döntést, irány Nápoly!
La seria
Szeptember elején foglaltam a repülőjegyet és a szállást, onnantól kezdve csak számoltam vissza a napokat az indulásig. Nem szeretnék belemenni az utazás anyagi vonzatába, de összehasonlításképp a pár héttel ezelőtti siófoki wellness kiruccanásom másfélszer többe került mint a nápolyi út. Itt szeretnék valamit megemlíteni, ide is teljesen egyedül utaztam, amit korábban soha, mostanában meg rendszeresen megteszek. Miért jó egyedül utazni? Szeretném megosztani veletek azt a pár sort amit pár hónapja mondott nekem egy kedves utazási szakértő kollégám, Péter:
„Én 18 évesen megfogadtam, hogy 30 éves koromig legalább 100-at repülök. Ennek nagy részét egyedül tettem, a világ számos helyére és szerintem ez olyat ad hozza az emberhez amit semmi más sem. Más kultúrák, felfogások, szegénység, gazdagság - és ezek után jobban tudja az ember értékelni azt, amije van. Szóval én ezért szeretek nagyon egyedül utazni”
Ezek a szavak engem jelentősen inspiráltak. Ha egyedül utazol, csak és kizárólag önmagad vagy egy teljesen más világban, ahol csak magadra számíthatsz, ahol te határozod meg a dolgok menetét. Kiderül számodra, hogy egy idegen környezetben hogyan szembesülhetsz önmagaddal. Hogy ne legyen ilyen nyálasan szentimentális, egy példát tudnék felhozni. Egy barátnőmmel voltam évekkel ezelőtt Milánóban, ahol ellátogattunk természetesen a Dómhoz is. Gondoltam lenyűgöz az építészeti remekmű, ő meg gondolta lenyűgöző képek készülnek majd róla. Hát nem. Óriási hiszti lett abból, hogy a Dómot fotóztam nem pedig őt, majd sírva elrohant. Mikor utolértem számon kérte rajtam miért nem őt fotózom. Reakcióm annyi volt: majd ha Te leszel itt hétszáz évig, akkor téged foglak fotózni. Ha nem csal az emlékezetem, a hazaút után többet nem utaztunk együtt.
Hasonló veszélyek nem fenyegetnek mostanában. :)
Vissza a jelenbe. Délelőtti indulással alig több mint egy órás utazás után leszálltam Nápolyban egy óra körül. Szeretek útjaim során az ablak mellé foglalni, hogy nézelődhessek tízezer méter magasságból. Természetesen Budapesttől Nápolyig semmit nem láttam a borús időben a felhőkön kívül. Illetve leszálláskor már a felhők alatt a gép megkerülte a Vezúvot, ami kárpótolt azért. Bezzeg amikor folyosó mellett ülök, tuti olyan idő van, hogy az utasok végig kiesnek az ablakon telefonokkal…
Nem éppen a legszebb időben szálltam le
Több megállót is érintett, egyik a pályaudvar, én valamivel tovább mentem és a kikötőben a Beverelloban szálltam le mert az volt közel a szállásomhoz. 700 métert írtak, ez kissé csalóka, mert légvonalban lehet ennyi, de a kikötőben betonsávok össze-vissza kanyarognak míg beérsz a városba, de nagyjából 20 perc alatt oda értem és út közben megettem az első margherita pizzámat.
Mi volt az első benyomásom Nápolyról? Ellentétben a híreszteléssel a város viszonylag tiszta és rendezett, jól karbantartják, folyamatosan fejlesztik, sok az építkezés. Mocskos lenne a város, vagy agyon lenne szemetelve? Ahol a busz vitt fél kezemen meg tudtam volna számolni mennyi szemetet láttam. Lehet azt mondani, hogy persze a belvárost meg a repteret nyilván rendben tartják. Mikor beutazol a Liszt Ferenc térről a városba és utazol Kőbányán keresztül, majd beérsz a belvárosba mit tapasztalsz? A dzsuvát, a rozsdát és a lepusztultságot…Ezzel szemben Nápoly maga volt Monte Carlo.
Nem azt mondom, hogy nem futottam bele szemétbe, de a hírekben mutogatott belvárosi szeméthegyek nagyon ritkák. Nincs laboratóriumi tisztaság ez tény, de egyáltalán nem zavaró. A Városban rengeteg a szelektív hulladékgyűjtő található az utcákon és az állomásokon is, tehát nem veszik félvállról.
A szálloda helyszíne egy kis emelkedős macskaköves mellékutcában volt megtalálható (Via Mezzacannone). Azért írom helyszínnek, mert egy belvárosi lakóépület 4. emeletén volt elszeparálva a lakóközösségtől. De ezzel nincs semmi bajom. Megérkeztem majd becsekkoltam. Ez a szálloda inkább egy családi vállalkozásnak tűnt, ahol az apukák a recepciósok, anyukák a szobalányok. Viszont, soha sehol nem éreztem ennyire, hogy odáig vannak ha olaszul szólsz hozzájuk. Elképesztően kedvesek voltak, többen oda is jöttek a személyzetből és mosolyogtak rám, kérdezték honnan jöttem, én meg szívesen válaszoltam a nyelvükön. Itt megjegyezném, a nápolyi dialektus amire számítottam, az egész városban nem volt jellemző. Három napos tartózkodásom során úgy vettem észre, kb. 80%-a az embereknek a normál olaszt beszéli, ritkán hallottam a nápolyit. Viszont abból lehetetlen bármit is megérteni, az egy teljesen más nyelv.
Kb. ennyit vettem ki belőle:
Ki sánno vona la, astervante svagango zsareme kvoj. Sossereme zsváj ádzsászta kvarta.
Na ez a halandzsa amit írtam teljes mértékben átadja a nápolyi dialektust, szerintem egy olasztanár professzort is totálisan összezavar. Teljesen érthetetlen, nem az hogy nem értem mit beszélnek, egy szót sem vélek felfedezni amit ismerhetnék. Nem véletlen, hogy a Gomorrát is olaszul feliratozták, az olaszoknak!
A szoba amúgy teljesen rendben volt, franciaággyal és egy emeletes ággyal. Viszont volt erkély kilátással a belső udvarokra. Egyszerűen semmi építészeti tematikát nem véltem felfedezni. Azt láttam minden házban össze legózták ami éppen kéznél volt. Totális káosz, de baromi autentikus!
Megkezdtem a városnézést. Egy dolgot szeretnék leszögezni, nem programajánlót szeretnék írni. Arra ott a net és megannyi útikalauz. Nápoly akkora város mint Budapest, biztos vagyok benne, hogy mindenki megtalálja azt amit szeretne. Egy kis utánajárással bőven lehet programot szervezni.
Elindultam a tengerparti sétány felé, majd 1 órás parti séta után mivel elkezdett szakadni az eső, bemenekültem a sűrűn (és teljesen szabályosan!) épített spanyol negyedbe a sikátorok közé, majd ott bóklásztam. Itt se tudnék mást mondani, egyszerűen lenyűgöző! Domboldalban emelkedő utcák, macskakövek, mindenhol száradó a ruhák akárhol csak felnézel. az utca szinten felválva voltak lakások, elhagyatott kávézók és robogó szerelőüzemek. Inkább a képek beszéljenek helyettem:
Viszont egyre jobban esett és kezdett besötétedni, valamint elnéptelenedtek az utcák ezért úgy döntöttem biztos ami biztos, tovább állok. Nem éreztem magam veszélyben, de rám tört a paranoia, hogy az üres utcákon bárki is megjelenik, az engem követ, ezért inkább megtempóztam a lépteimet.
A labirintusból Kb. 40 perc volt míg kikeveredtem a híres sétálóutcára, a Toledora, ami a helyi váci utcának a megfelelője. Már teljesen sötét volt. Mivel baromira esett az eső, beálltam egy fedett sikátorba várva, hogy végre elálljon. De baromira nem állt el. Ezért a sikátor közepén álltam és vártam a megfelelő pillanatra, hogy elinduljak. Majd egyszer csak azt éreztem, mintha egy péklapáttal teljes erőből hátba vertek volna, egy métert előre buktam. Megfordultam és egy fehér furgont láttam ami egyszerűen csak nekem tolatott. A sikátorban állók csak néztek döbbenten.
Az ember tekintetében azt láttam jobban megijedt mint én, mivel angolul hadováltam látta rajtam külföldi vagyok, és nem győzött bocsánatot kérni. Mondtam neki, ez legyen a legnagyobb baj az éltemben. Mosolyogtak, majd elváltunk, ők mentek haza a munkából, én vissza a szállodába.
Zebra, zöld lámpa a gyalogosoknak? Szerinted érdekli őket? Ugyan. De az egész város közlekedése maga a pokol. Percekig vársz a zöldre egy zebrán, majd ha végre zöldre vált elindulhatsz, és kapsz 4 másodpercet, hogy átérj. Egy 4 sávos főúton is! Itt Ussain Bolt se érne át úgy, hogy legalább 3 robogóst ne kéne kikerülnie.
És az autósok is ott vannak, bár ők nem feltétlenül akarják szándékosan rád hozni a frászt, de tesznek érte ők is, hidd el. Minden zebra egy háborús övezet ahol csak arra tudsz koncentrálni, hogy valahogy túléld. Legjobb amit tehetsz, ha megvárod míg elegen összegyűlnek köréd és a tömeggel vonulsz át. Mikor elindultok lelassítanak az autók, de nem állnak meg, amint lelépsz a járdáról már hallod ahogy kb 15 robogó indul feléd. A legjobb amit tehetsz, ha határozottan és egyenletes tempóval elindulsz és akkor kikerülnek. De a csak azt hallod testközelből: tip tip tip, zrrrrrrrrrr tip tip, zrrrrrrrrr. Ha egy pillanatra is elbizonytalanodsz és változtatsz a tempódon…..nagyon gyorsan rájössz, hogy ne bizonytalanodj el és ne változtassa tempódon az életed érdekében. Nézz arccal előre és reménykedj át fogsz érni a túloldalra! Úgyan úgy felejtsd el, hogy elkezd nyomkodni a telefonod menet vagy megállás közben, maximális figyelemmel kell közlekedni és akkor nem érhet baj.
Pesten megszoktuk, ha elenged egy autó a zebrán azt jelezzük egy kézjeles köszönetnyilvánítással. Ez Nyugat-Európában és civilizáltabb helyeken értetlenséget vált ki az autósokból, mert basszus te vagy a zebrán, még jó, hogy átengednek amit a kresz amúgy elő is ír. Na ezt baromira felejtsd el Nápolyban. Átengedett egy autó, felhúzott tenyérrel intettem, ami itthon azt jelenti köszönöm. Itt valószínűleg teljesen mást jelentett, mert elkezdtek üvölteni nekem amit nem értettem mert közben izomból rátenyerelt a dudára. Ha ide utaztok kerüljétek el a kézjeleket mint Jeruzsálemben a karlendítést, mert komolyan bajotok lehet belőle.
Viszont, a sétálóutcában és a járdákon, valamint a sikátorokban teljesen máshogy közlekednek, bár robogósok ott is vannak dögivel. Mindenki lassan sétál, mindenki nyugodt, mindenki ráér. Sokszor előfordult, hogy beragadtam helyiek mögé mint Fernando Alonso a Ferrarival Petrov mögé 2010-ben. Akkor Alonso elveszítette a világbajnoki címet, én viszont levontam a konzekvenciát, de erre vissza fogok térni a bejegyzés végén.
Második napra terveztem a stadiont, valamint a Scampiát. Szóval elég álmatlan éjszakám volt előtte, meg kell hagyni. Megváltottam az első jegyemet, amivel egész nap korlátozatlanul utazhattam a városban éjfélig (ez amúgy kevesebb volt mint egy mozijegy ára). Nápoly tömegközlekedéséről csak annyit, totális káosz. Mármint bizonyára jól működik, de egyszerűen kiismerhetetlen. Városi buszokat látni helyenként de ritkán, villamos sínek és megállók vannak, de villamos nincs. Nem tudom ennek mi az oka, a hangulatos villamosok jól mutatnak a városképbe szerintem. (Prága, Budapest, Milánó, San Francisco, Melbourne stb.)
A metróról annyit, nem tudnám megmondani igazából hány metróvonal van Nápolyban. Ennek az oka, hogy itt a helyi HÉV is gyakorlatilag metróként üzemel, de itt be van építve a metrórendszerbe. Igazából ezek nem is metrók, inkább vonatok a belváros alatt. Emellett magasabb pontokon metrónak számít a funiculare is ami metró és egy siklónak az ötvözete, annyi különbséggel, hogy az is a föld alatt megy, tehát ne számíts panorámara mint a Budai-Várban.(jegy oda is érvényes)
Teljesen értelmezhetetlen
Hagyományos metrónak a sárga vonal tekinthető, ami végig fut a fél város alatt, a pályaudvaron kezdődik és Secondigliánóban végződik. Ezen a vonalon valami elképesztő megállók vannak, egyszerűen gyönyörűek. Például a Toledo:
Toledo állomás alulról
Viszont a metró hétköznapokon is csak 20 percenként jár, szóval ha a pályaudvarra sietsz, ezzel számolj. Emellett azzal is, hogy kiérni egy állomásról nem annyi, hogy felmész egy mozgólépcsőn. Olyan mélyen vannak a megállók (megkockáztatom, a tengerszint alatt is), hogy egy igazi végeláthatatlan labirintusban érzed magad, hosszú ideig bóklászhatsz mire kitalálsz a felszínre. A hegyen a Rione Alto állomáson olyan a kifelé vezető út, mint a reptéri mozgó járdák, csak felfelé mennek több száz méteren keresztül. Mikor azt hiszed látod a kijáratot, onnan kezdődik a mozgólépcső ami végül tényleg felvisz az aluljáróba, onnan lépcső az utca szintre. Egészen elképesztő mennyit fúrhattak itt a város alatt az építéskor.
A metróról még annyit, a kártyáddal tudsz átmenni a beléptető rendszeren. Ami alapból jól működik civilizált helyeken, de itt Nápolyban meg kell hagyni, elég bizarr. Többször is előfordult, hogy a kapuk előtt álltak kétes külsejű egyének, nem tudtam miért. Majd megtudtam. Amint előveszed a kártyád, beállnak a hátad mögé és veled együtt lépnek át a forgókapun, a tarkódon a leheletükkel. Utána inkább jól körülnéztem és oldalazva léptem be….
Általánosságban elmondható, hogy baromi ritkán jár a metró, ráadásul nagyon lassan halad. Egyik megállóban olyat láttam, hogy amikor kinyílt az ajtó emberek egymást taposva rohantak a lifthez, mintha az lenne az egyetlen esély a kijutásra.
És aztán irányt vettem Secondigliano felé.
A Scampia (ejtds: Szkámpijjá)
A hírhedt helyszín a Camorra melegágya, az egész Campagnia régió bűnözésének szimbóluma. A Gomorra sorozat többségében itt játszódik ezen a rendkívül lepusztult környéken. Olyat képzeljetek el mint a Hős utca Budapesten, csak ez százszor nagyobb.
Építészeti remekmű, amit felemésztett a bűnözés
Órákat töltöttem azzal, hogy utána nézzek hogyan lehet elmenni a rettegett negyedbe. Böngésztem a neten, valamint google maps-en is alaposan bejártam virtuálisan a környéket. Emellett megkérdeztem ismerősöket akik éltek vagy jártak Nápolyban, hogy lehet oda egyáltalán eljutni. Mindenki reakciója az volt, eszembe ne jusson megpróbálni. Én meg gondoltam az Európa Unióban fényes nappal nem érhet baj sehol, látni akarom a Scampiát mielőtt lebontják az egészet.
A metró végállomásán a Piscolinán szálltam le, mely egy szépen felújított megálló. Az utolsó szakaszon a vonal kijön a föld alól és gyakorlatilag felüljárón megy végig, pazar kilátással Nápolyra. Mikor kijöttem az állomásról, katonák fogadtak gépfegyverrel a kezükben és minden járókelőt végig mértek. Nem állítottak meg, ezért folytattam az utam és lépésről lepésre haladtam, folyamatosan figyeltem a mozgást körülöttem. Olyan volt az egész mint egy Western filmben. A zöldséges, a halárus, az emberek a teraszokon mind megbámultak, mellettem robogók lassítottak le és néztek rám. De senki nem szólt hozzám és határozottan baktattam előre. Bevallom őszintén a pulzusom már az egekben volt, de vissza már nem akartam fordulni. Végül átsétáltam a házak között és amikor senki nem volt körülöttem akkor tudtam nézelődni.
Jelenet a Gomorrából, élen Ciroval
Alapvetően egy építészeti remekműnek szánták a Scampiát, amit 1965-1980 között építettek és Franzo di Silvo tervezte, gyakorlatilag a jövő lakótelepét akarta megépíteni. Az építész úgy gondolta, a szűk folyosók és udvarok révén újrateremtődik az olasz óvárosok szoros családi, baráti közösségeinek világa. Csakhogy Scampia a valóságban nyomasztó betonlabirintus volt, ahol elharapózott a bűnözés, és az emberek reménytelen szegénységben éltek. 1980-ban egy földrengés után a negyedbe sok illegális lakásfoglaló, squatter költözött be. Hivatalosan lakóinak 70%-a munkanélküli volt, de a valóságban mindenki a maffiának dolgozott, főként a drogkereskedelemben.
Szerencsére csendes napot fogtam ki és szinte egy lelket sem láttam, pár ember mellett haladtam el csak, akik úgy néztek rám mint egy ufóra. Köztük egy babakocsis nő aki valószínűleg 15 kilo kokaint vitt kisbaba helyett és valószínűleg messziről figyelték távcsövekkel.
Kb. 10 perc volt életem legfurcsább sétája aztán visszafordultam a metróállomás felé. A környék csendes volt és szépen sütött a nap. Többen is jelezték ismerőseim közül, hogy tervezik, hogy ellátogassanak ide. Én ezt semmiképpen nem javasolnám, főleg nem társasággal. Érdemes inkább egy taxit fogni és abból megnézni, de senkinek sem javaslom, hogy kiszálljon. Nekem szerencsém volt mert nagyon óvatos voltam, tudtam merre kell haladnom, hogy ne érhessen baj. De egy ilyen helyen bármikor elszabadulhat a pokol, ilyen nem történt és épségben megúsztam. Nem volt jó ötlet oda menni és nem is csinálnám meg még egyszer.
Stadio San Paulo
Elindultam vissza a városba és a Vanvitelli állomásról elsétáltam a siklóig, ami teljesen a föld alatt vitt le a központba. Hozzátenném, mivel metrónak minősül a jegy ide is jó volt, ráadásul 3 ilyen felvonó is megtalálható a városban.
Majd eljutottam a Piazza Amadeora ahova egy több száz méteres lejtős alagúton keresztül leértem a peronokhoz. Ez a vonal teljesen lepusztult, igazából nem is metró hanem inkább vonat ami befut a város alá. Megérkezett egy rozoga lepusztult szerelvény és 3 megállót negyed óra alatt tette meg a stadionig, ami teljesen kívül esik a város központjától, valamint egy hegy is elválasztja a többi városrésztől.
Kb 300 métert kell sétálni a San Paoloig egy lepusztult parkon keresztül. Megérkeztem a stadion kerítéséhez és úgy éreztem magam mint régen a diősgyőri stadionnál, csak ez sokkal monumentálisabb. Én szeretem a régi klasszikus stadionokat, nincs azzal baj, hogy rozsdás a szerkezete és szabadon nő a gaz mindenhol. Az a furcsa számomra, hogy azért mégis csak egy Bajnokok Ligájában szereplő csapat otthonául szolgál.
Milánóban a San Siroba bejutni stadiontúrára 18 euró volt, kíváncsi voltam itt mennyit rabolnak le tőlem. Végül találtam egy nyitott kaput amin egyszerűen csak besétáltam és elhaladtam a porta mellett, rám se nézett senki, majd a stadionban találtam magam. Oké, belül azért nem néz ki rosszul.
A városban rengeteg helyen árusítják a Napoli termékeket, külön standok és boltok is vannak, még nőket is látni az utcán a csapat címerével ellátott öltözetben, mindenhol látni graffitiket a csapatot éltetve vagy egyes ultracsoportokat. Itt ez egy igazi vallás, Maradonának is elképesztő nimbusza van még a mai napig.
Visszaindultam a központba, hogy egyek valamit. Mindig találtam egy jó pizzériát vagy egy kávézót ami éppen útba esett. Isteni a pizza és a kávé is, olyannyira finom, hogy helyenként angyalok énekeltek körülöttem és megnyílt felettem a menny kapuja.
Bár a felszolgálók és a pultosok elég megosztóak voltak. Volt aki baromi közvetlen volt és beszédbe elegyedtünk, kérdezték honnan jöttem, mit csinálok, hol tanultam olaszul stb. Viszont olyan is volt, ahol gyorsan le akarták tudni a kiszolgálást, ott én se sok időt töltöttem. Ami pozitívum, 7 eurónál többet sehol nem költöttem, összességében az árak mindenhol barátiak. Ugyanez a boltokról is elmondható, bár viszonylag sok a trafik, de ABC-t szinte nem is láttam sehol, szerencsére a szálloda utcájában volt egy. Igazából ez Olaszországban mindenhol így van, a belvárosban nem nagyon tudsz bevásárolni sehol.
A stadion megállója
Az Umberton gyalogoltam az állomás felé, ami itt a Rákóczi út helyi megfelelője, néztem a szembe jövő tömeget. Pár sarokkal a Garibaldi előtt valóban elkezdett egyre több lenni a bevándorló, a környéken az arányuk már megközelítőleg 20% volt. Ennek ellenére teljesen biztonságban éreztem magam, bár hozzáteszem fényes nappal voltam és igen nagy a rendőri jelenlét a nagyobb csomópontokon. De itt mindenki tette a dolgát, senki nem foglalkozott velem, egy rossz pillantást nem vetett rám senki. Az egész városról elmondható, hogy sehol nem látni azt a szánalmas rajoskodást mint ami Magyarországon megy. Itt valóban működik a maffia a Camorra által, de ennek a jelenlétét közvetlenül sehol nem tapasztaltam, még a Scampián se. Lehet a külvárosokban ez más, de a városközpontban senki nem játszotta a nagymenőt genszterkedést.
Mivel egyedül sétáltam és általában határozottan, nem nagyon tűntem ki a tömegből. Talán annyival, hogy elegánsabban öltözködtem mint a helyiek, akik közül mindenki farmerban és kapucnis sportdzsekiben volt, errefelé nem igazán adnak a divatra, de ez így van rendjén. Olyan is előfordult, hogy megálltam a zebránál és olaszok kérdezték tőlem helyi vagyok-e, szóval sikerült beleolvadnom a város életébe.
A Garibaldi után sétáltam egyet a kikötőben majd elindultam egy kerülővel az üzleti negyedbe (Centro direzionale )megnézni a toronyházakat. Utólag kiderült, a Circumvesuvián is átsétáltam, ami szintén egy rettegett környék és előtte szintén felhívták rá a figyelmem, hogy para. Erre teljesen véletlenül pont ott találtam magam. Igazából nem volt vészes környék, csak át kellett sétálni egy 100 méteres alagúton, a vasút alatt, de nem járt arra a lélek se. Sötétben biztos, hogy nem megyek át.
Aztán elértem ebbe az üzleti negyedbe, de egyáltalán nem egy látványos környék. Pár magas épület, de semmivel sem szebb mint Salgótarján belvárosa. A környék mellett amúgy megtaláltam a helyi kínai negyedet is a Rione Luzzatit, ami Kőbánya egyes helyeire emlékeztetett, de itt is végigsétáltam gond nélkül.
Utána felgyalogoltam a hegyre a Castel Sant Elmohoz, ahonnan igen pazar a kilátás az egész városra. Párszor eltévedtem mire feljutottam, mert a környék Nápoly Rózsadombja és teljesen be van építve, viszont mindenhol kapukkal vannak lezárva az utcák. Végül megtaláltam a helyes utat és volt időm egy kávé mellett gyönyörködni a kilátásban. Utána lesétáltam a tengerparthoz a kellemes időben, sétáltam és ebédeltem egy utolsót, megnéztem a Castel Del Ovo-t, kiültem a tengerpartra és csak bámultam a hullámokat. Nagyon hangulatos volt, amikor elkezdett sötétedni elindultam a cuccaimért a szállodába.
Örültem, hogy 3 nap alatt megúsztam egyetlen alkalommal amikor valami nekem jött, gondoltam kiérek a kikötőbe a shuttle buszhoz, onnan irány a reptér és már semmi gond nem történhet. Már besötétedett és rám is tört a paranoia, a szállodától a kikötőig olyan óvatosan mentem az utcákon, hogy mentálisan rendesen lefárasztott. Volt olyan kereszteződés amin nem mertem átmenni és inkább kerültem, biztos ami biztos. Mire kiértem a busz várt amin páran lézengtek, majd elindultam a reptérre óriási élményekkel gazdagodva.
Felszállás előtt a reptér kényelmes bőrkanapéján üldögéltem, majd kiírták melyik kaputól száll fel a gépem. Szokásos check in, ahol az emberek gyülekeztek. Igen sokan fizettek a priority beszállásért, majd ugyanaz a busz hozta őket a géphez amivel én is mentem. Biztos megéri. A gépre felszállva sosem értem, az emberek miért sietnek és lökdösődnek, amikor baromira nem érnek korábban Budapestre egy perccel sem. Ha még szabad helyfoglalás lenne mint régen, akkor érteném, de itt is fix helyed van, nincs értelme rohanni. Leszálláskor hasonló probléma, akik külön ülnek egymástól azok egyből sprintelnek nehogy elveszítsék egymást, az olasz virtus itt igen idegesítő oldalát mutatta.
Feltűnt még, hogy volt a priority utasok közt két kiélt nagy hangú negyvenes olasz hölgy, akik igen látványosan suttyók voltak, mellesleg úgy néztek ki mint a az egyik szörny a Szörnyecskék 2-ből.
Felszálltam a gépre ahol a 15. sorba volt a helyem és megjelentek, szerencsére egy sorral előttem ültek le. Aztán jött egy fiatal pár, akiknek valóban oda szólt a jegyük, mondták ez a 14-es sor ők meg azt hitték az a 15. Mondom oh’f**szom és át is ültek mellém, mondom már csak ez kellett. Baromi idegesítőek voltak és finoman fejeztem ki magam, gyorsan levágtam, hogy életükben nem repültek még, felszálláskor is vibereztek. Amikor elkezdték tolni az utaskísérők a kocsit, első sornál tartottak ezek meg már üvöltöztek nekik, hogy mi scusa mi scusa. Magamra erőltettem a kedvességem mely nem volt könnyű, mondtam nyugalom, ide is fog jönni. Végre elcsendesültek. Oda értek a kocsival, a két lény csak olaszul beszélt, a stewardessek meg csak angolul és magyarul, megnyertem magamnak a tolmács szerepét, így a fárasztó nap végén fordítottam nekik amivel engem is és a lányokat is teljesen leamortizáltak agyilag, pedig csak mogyorót és vizet vettek. Ment a vergődés az árakon, meg hogy nem tudtak azonnal visszaadni 10 percen keresztül, én már kerestem a vészkijáratot, hogy inkább kiugorjak. Aztán végre elkussoltak és elaludtak. Leszálláskor kérdezték milyen Budapest és mire figyeljenek. Mondtam nekik, a taxikkal vigyázzanak, csak olyanba üljenek be amin nincsenek jelzések, általában pályaudvarok és plazák parkolóiban találhatóak, többit meg se próbálják mert át fogják őket verni. Nagyra értékelték.
Összességében Nápoly óriási élmény volt, baromi jól éreztem magam a 3 nap során, mindenkinek ajánlom. És mit ad a város az életemnek? Mire jöttem rá? Írtam, hogy a járdákon és sikátorokban mindenki lassan sétál, mindenki nyugodt, senki nem siet sehova. Én meg elgondolkodtam ezen, itt vagyok mint turista és rohanok egyik helyről a másikra mint egy őrült, ugyanazt csinálom mint itthon. Rohanás munkába, rohanás edzeni, rohanás a barátokkal találkozni és lecseszni őket amiért késnek, rohanás a boltba, rohanás a kasszához, rohanás metró után. Mindenhova rohanok. ezen elgondolkodtam és a második naptól már sehova sem siettem, ha megtetszett valami megálltam, leültem és élveztem azt, hogy egy ilyen csodás helyen vagyok. El kell még jutni ide vagy oda? De hisz előttem az egész nap. Teljesen máshogy éreztem magam utána, minden pillanatát élveztem és hagytam, hogy lelassuljon körülöttem a világ, ami teljesen feltöltött energiával.
Mostantól mindig ezt tartom fejben bárhova is megyek itthon és utazásaim során is egyaránt!
Köszönöm, hogy velem utaztatok, nyugodtan keressetek meg kérdeznétek!
Bence
