Szeptemberben végre kilátogattam életem első meccsére a San Siroba, ami a vereség ellenére sem okozott csalódást. Sőt, óriási élmény volt, a végén majdnem döntetlenre mentett a csapat a Napoli ellen, de ott sajnos nem jött össze. Már akkor tudtam vissza fogok látogatni még idén, mert az élményeken nagyot dobott, hogy egy kifejezetten jó társasággal mentem akikkel nem lehetett unatkozni. Bármennyire is fáradt voltam a kétnapos buszút után, örömmel írtam meg az élménybeszámolóm.
Előzmények, link:
http://matebencetivadar.blogspot.com/2022/09/ac-milan-ssc-napoli.html
Erre a meccsre most nem egyedül készültem, csatlakozott hozzám Egyhá aki az egyik legnagyobb Milan fan itthon és már sokszor járt itt a milanmaniaval, valamint a múltkori túráról Peti Pécsről is eljött, így Milánóban végig együtt mozogtam a srácokkal. A vasárnapi meccsre a klub busza a Népligetből indult szokás szerint, este 7 óra után volt a gyülekező. Ott kiderült, többen is inkább a kényelmesebb repülőt választották, így sokak nagy örömére nem telt meg a busz, így a szerencsésebbek tudtak két széken kényelmesen pihenni. Én gyorsan be is cuccoltam a hátsó ajtó mögötti sorba, ami talán a legkényelmesebb helyek egyike.
Mostani túrára Attila vezetésével indultunk, amint kikanyarodott a busz a parkolóból már szisszentek a dobozok, csobogtak a felesek, kezdetét vette a party feeling. Mint megtudtam Attila tartja a száraz novembert mert visszautasított egy jéger invitálást, mire egyik srác a busz végéből csak annyit tudott reagálni, "Hát én azt má elsején elb˘°˘˘tam."
Biztos voltam benne, hogy itt semmi nem fog félresiklani. Gyorsan tudatába kerültem annak, hogy itt is jó lesz a hangulat mielőtt nemhogy az országot, Pestet se hagytuk még el. A társaság nagy része vidékről érkezett, de voltak srácok Felvidékről is, akik közül egyik srác igen dallamos horkolással hívta fel magára a figyelmet az út során. Mindenesetre le a kalappal előttük, mert nekik ez az út másfélszer annyi mint nekünk.
Múltkor oda-vissza is átaludtam Szlovéniát, reménykedtem benne most is így lesz, és szerencsére sikerült. Még sötét volt, de ébredéskor már Veronát is elhagytuk, így végül ki tudtam pihenni magam, már amennyire egy busz székében lehet.
Csodálatos napsütésben megérkeztünk Milánóba majd elmentünk bevásárolni pár dolgot, majd a stadion felé vettük az irányt. Negyedik alkalommal voltam most Milánóban, és mindig meghatódom amikor meglátom a távolban a San Siro tetőszerkezetét. Beálltunk a parkolóba, ahogy múltkor, most is mi voltunk az elsők. Azt már előre lehetett tudni, hogy 75 ezres telt ház várható este, minden jegy elkelt. Múltkor a nápolyiak rengetegen voltak, megtelt a szektoruk, de a hazai szektorokban is igen sokan voltak. Annak ellenére sem volt balhé, hogy nem különösen szereti egymást a két fél és finoman fogalmaztam. Fiorentina egyik legnépszerűbb csapat Olaszországban (főként Toszkánában), itthon is annak mondható főként Újpest szurkolók körében, tehát alapvetően nekem is velük kellene szimpatizálnom. De valahogy ez a klub annyira nem keltette fel sosem az érdeklődésem. Egy Fiorentina meccsen voltam életemben, amikor a Debrecennel játszottak a BL-ben 2009-ben. Az egy világraszóló bundameccs volt mint utólag kiderült, pár hazai játékos a firenzeiek sikeréhez asszisztált.
Szóval előjelek hazai győzelmet jósoltak, mert a Milan dobogós helyről várta az összecsapást, míg a Fio a középmezőnyben stagnált. Igazából egy játékost se tudtam volna mondani tőlük, már nem azokat az időket éljük amikor Batistuta gyártotta a győzelmeket és majdnem meglett a bajnoki cím is a kilencvenes években. A firenzeiek inkább a koreográfiákról és a hangos ultrákról ismertek, nem a szép játékukról. A Milan viszont igen jó mutatókkal rendelkezik otthon, leszámítva a Napoli elleni vereséget minden bajnokit megnyertek a Rossonerik.
A buszparkolót elhagyva a csoport metróval a Casa Milan múzeumhoz ment. Mivel szeptemberben már jártam itt, így most kint ültünk le a nagy térre napozni kicsit. Mikor a többiek végeztek a múzeummal, elindultunk együtt a Dómhoz a szabad programra. Mi a store felé vettük az irányt, ahol már sorban állás volt az utcán. Szerettem volna egy mezt venni Bence 84 felirattal, de nagy megdöbbenésemre csak a libafos színű vendégmez volt már csak kapható, arra is rengeteget kellett volna várni.
Így úgy döntöttünk elmegyünk ebédelni a Dogana nevű étterembe, ami a Dóm közelében egy kis sétálóutcában található, és múltkor odáig voltam érte. Szerencsénk volt, mert most is kaptunk egyből asztalt. Valamit poénkodni akart az egyik felszolgáló, hogy ez egy interes hely meg ide jár a Handanovic (inter kapusa), de gyorsan rájött jobb ha nem kekeckedik velünk. Én ismét Napoletan pizzát kértem, mert múltkor nagyon ízlett, és most is jó döntésnek bizonyult. Szépen nyugodtan megebédeltünk, majd átmentünk abba az ír pub-ba, amit szintén meglátogattunk múltkor, és most az Atalanta Inter meccset tekintettük meg. Ahogy múltkor, így most is a nerazzuriknak szurkolt a többség, ezért amikor már kezdett a hangulatom a legjobb lenni, nem kezdtem bele a dalba, hogy "Da una vita lo cantiamo", mert lehet mi a 3 milán mezes srác nem sok eséllyel szálltunk volna szembe velük. Ettől függetlenül hangulatos volt a hely ismét, különösebb feszkó most se volt.
Utána elindultunk a Dóm metrólejáró felé, ahol gyülekeztek már a csoport tagok. Múltkor valamivel jobb hangulatban utaztunk a stadionhoz, most visszafogottabb volt a közel fél órás utazás. Olaszországban mindig is imádtam metrózni, meg ahogy bemondja a hang a következő megállót, nagyon imádom. Prossima Fermata, tre torre, vagy duomo, vagy lotto, annyira hangulatos. És itt szerencsére nem fél óránként jár a metró mint Nápolyban vagy Cataniaban. Még órák voltak a meccsig, de azért már így is volt tömeg.
Megérkeztünk a buszhoz gyülekezni, majd elindultunk a stadionhoz, ahol a szokásos falunap szerű hangulat volt rengeteg árussal. Itt most is beszereztem egy 15 eurós sálat, Milan Fiorentina feliratút, az aktuális dátummal. Azon gondolkodtam, vajon mit kezdenek ennyi sállal amit nem adnak el? Mert ugye ezeken a dátum is szerepel. Mindenesetre rengetegen vettek belőle.
Ahogy gyűlt a tömeg elindultunk a stadion mögé ahol több ezres tömeg várta a csapatbuszt, amely motoros rendőrök által fel is volt vezetve. Olyan nagy élmény azért nem volt, mert kb hetvennel elviharzott a sötétített ablakos fekete busz, amiben senkit nem lehetett látni. Azért persze mindenki énekelte a híres dalt, a " non ti lasceremo mai-t".
Jeggyel a kézben elindultunk a kapukhoz, miközben a kordon mögül egyre több lila szurkoló is megjelent, de el voltak különítve a hazaiaktól, nem volt semmi vegyülés. Ők a vendégparkolón keresztül jutnak be, ilyenkor lezárnak nekik egy átjárót, és amíg átvonulnak addig nincs átjárása a hazaiaknak sem.
A bejutás gyorsan ment egyszerű válltapogatós motozással, itt is be kellett szkennelni a jegyet a külső forgókapuknál, és csak utána lehetett megközelíteni a stadiont. Mi a második szinten voltunk ismét a kapu mögött, a vendégszektor alatt. Még egy forgókapu várt a stadion aljában, majd a rámpán felsétáltam a szektorhoz, miközben a spirálokon felfelé haladtak a vendégek. Leszámítva egykét oda-vissza üvöltözést és beszólogatást nagy feszkó nem volt itt sem a levegőben. Bezzeg múltkor a nápolyiak, na azoknak járt a szájuk és a kezük is a irányunkba.
Ahogy múltkor úgy most is, belépni ebbe a stadionba ismét libabőr volt. Viszonylag lassan telt meg, fél órával kezdés előtt csak a Curva Sud volt fullon, a középső szinten sok ezren fekete pólókban voltak ismét. A műsorközlő szpíker csinálta a hangulatot a játékosok felsorolásakor, majd jött a Che Confusione című klasszikus, amit az egész stadion üvöltött, majd a "Pioli is on fire, Huuuuu lalalala" klasszikus Gaia-tól. Szólt rendesen, az itthon fradisták által is gyakran énekelt dal. Kivonultak a csapatok, és a Curva Sud rákezdett a dalokra, amik elképesztő hangerővel szóltak a szemközti lelátóról. Olyan volt, mintha egy koncertre érkeztünk volna, ahol a színpad a déli lelátó volt. Azért a fejünk felett a Fiorentina tábor is rákapcsolt néha és ők is szóltak rendesen. Nem irigylem őket, szerintem a világ egyik legrosszabb vendégszektora a San Sironak van, kapu mögötti lelátó a legfelső szinten, egy nagy plexi fallal elválasztva a hazaiaktól.
A meccset nem is figyeltem eleinte, inkább csak az ultrákat csodáltam, majd hirtelen a vendég kapu elé került a labda és gól. Én még éppen a lelátó mögötti folyosón álltam, ezért a lövést pont nem láttam abból a szögből, csak azt ahogy örül minden játékos és robbant a stadion. Azért így se volt rossz.
Magát a meccselemzést meghagynám azoknak akik értenek is a labdarúgáshoz, nekem az jött át a Milan visszaállt és teret engedett a vendégeknek. Na ennek mindig megvan a böjtje, mert sorra dolgoztak ki helyzeteket és egy kapufát is lőttek. Majd ahogy lenni szokott, a második félidőben egy szerencsés találattal egyenlítettek is. Óriási hangrobbanás felettünk, és azt kell mondanom megérdemelten egyenlítettek. Utána a Milan már nem tudott szinte semmit sem felmutatni, kezdett mindenki beletörődni a döntetlenbe. Ami hatalmas szerencsével meg is maradt, mert rezgett a léc amikor a gólvonalról kellett felszabadítani egy ajtó ablak Fiorentina helyzetet. Óriási mák volt, és ahogy ilyenkor lenni szokott, ami egyik oldalon nem megy be, a másikon be fog. Egy szinte ártalmatlan beívelés után egyszer csak a hálóba került a labda, óriási tombolás vette kezdetét a 92. percben. A győzelem egyáltalán nem volt benne a levegőben, egy szerencsés öngól lett végül. Pár percig ment a VAR vizsgálat, de éreztem most nem veszik el tőlünk ezt a gólt és azt az örömöt ami vele járt, és meg is maradt. Óriási hangzavar, zengett az egész stadion nem csak a Curva Sud. Itt csináltam pár videót ahogy éneklem a dalokat a győzelmi mámorban, de mivel nem kicsit énekeltem hamisan, így csak hazafelé vetítettem le a buszon, amin a többiekkel szakadtunk a röhögéstől. Hát nem vagyok egy Frank Sinatra, az tuti.
A lefújás után még volt egy negyed órás ünneplés majd elindultunk a parkoló irányába. Pont előttünk zárták el az utat, amikor átsétáltak a parkolóba a vendégek és szidtak minket rendesen, ment az anyázás általuk, a hazai kordon mögött meg csak mosolyogtunk, nem is vettük őket komolyan.
Mikor átengedtek vettünk pár tarjás szendvicset, ami most is fenséges volt, majd egy(két) győzelmi sört is elfogyasztottunk a pillanat hevében. Jól éreztük magunkat, hatalmasat szurkoltunk és átéltem egy győzelmet ebben a csodás építményben. Szóval tényleg baromi elégedetten dőltem hátra a buszban, majd pillanatokon belül aludtam.
A hazafelé út simán ment, bár annyira mélyen nem tudtam aludni, párszor kerültem félálomba, Szlovéniát most inkább csak átpihenni tudtam, nem átaludni. Körbenéztem, most is szinte mindenki aludt, meg se kellett állni sehol. Nagykanizsán, Siófokon és Fehérváron is leszálltak többen, majd megérkeztünk a hétfő reggeli csúcsforgalomba és átvergődött a busz a pesti oldalra. Rettentő fáradt voltam ismét és kimerült, de az élmények megszépítik ezeket az eseményeket, bármekkora tortúra is olykor egy ilyen buszos túra.
A végén megálltunk a Népliget fái között és búcsút vettünk egymástól mindannyian, biztos fogunk még találkozni egymással.
Végszóként ismét baromi nagy élmény volt elutazni Milánóba. Mivel a városban már többször jártam így nem kellett azon agyalnom mit nézzek meg, elég volt sétálni egyet a Dóm körül és csak a meccsre tudtam koncentrálni, nem maradtam le semmiről.
Hogy mi lesz a következő külföldi meccs? Egyelőre van pár lehetőség amivel élnék, de az a világbajnokság miatt már csak jövőre valósulhat majd meg. Természetesen nem zárom ki, hogy Milánóba is visszatérjek, lesz még pár rangadó tavasszal.
