A hegyek, a völgyek és az erdők lovagjai - WRC Világbajnoki futam, Horvátország - élménybeszámoló
Az I. nap élményei
Szenzációs hétvégén vagyok túl, mert olyan élményt élhettem át amelyre kicsit számíthattam ugyan, de ahogyan megvalósult az maga volt a beteljesült álom. Képzeljetek el, ahogy hajnali órákban a horvát hegyek között állok, majd az út és a fák között összetett kezekkel nézek fel az égre: köszönöm, hogy ezt átélhettem!
Ez volt az első pillanatok egyike, amikor körülbelül 10 méterre haladt el mellettem egy WRC autó úgy 200 kilométer órás sebességgel. Egyszerűen nem hittem a szememnek. Forma 1 rajongóként hozzá vagyok szokva ahhoz a sebességhez, amit évente egyszer a Hungaroringen látok. Szóval az autósport, a benzingőz és a sebesség nem áll tőlem távol, de mégis olyan impulzusok értek, amiket a mai világ már csak ritkán tud adni. És az a szenvedély ami ezt körülveszi, az is tényleg maga volt a csoda.
De ne szaladjunk ennyire előre!
Sokan tudják rólam, hogy több évtizedes szenvedélyem a Forma 1. Amikor ha tehetem ott vagyok, de tévében is szívesen követem, bár mindenki tudja ott nem az igazi. És volt egy sejtésem, hogy a bejegyzésem témájában a Raliban is hasonló a helyzet, ezt bizony élőben kell átélni!
Közel sem mondhatom azt, hogy eddigi életem során hidegen hagyott a rali. Eleve a rokonságom nagy része salgótarjáni, ezért a Salgó Ralikkal is érett egy találkozás előbb-utóbb. Éppen csak kijöhettem az Óvodából amikor a nagyszüleimnél töltöttem pár hetet, a nagypapám elvitt Salgótarján főterére, ahol első alkalommal kaptam egy impulzust. Végig néztük a díjátadót nagypapámmal majd elmentünk a szervizpark mellett, szinte mai napig emlékszem milyen autók álltak ott. Mivel a saját kis családunkban inkább a Forma 1 volt a népszerű, így annyira mégsem kerülhettem közelebb a sportághoz. Pedig hallottam róla eleget, mert a szintén salgótarjáni származású nagynéném Erika, valamint a nagybátyám Tamás évtizedek óta Rali fanatikusok, és mindig hallgattam a sztorikat. Utóbbi versenyzett is navigátorként!
Arról sem szeretnék megfeledkezni, hogy nyolcvanas évekből származó korosztályunk már az ezredforduló környékén javában csapathatta a legendás Colin McRae, a Sega vagy a V-rally valamelyikét a virtuális térben. Továbbá azért láthattuk az autó motor sport hasábjain, hogy Marcus Grönholm vagy Peter Solberg nyerte-e a Monte-Carlo Ralit. Azt nem mondom hogy mindennel tisztában voltam, de ha egy sötét sikátorban egy ijesztő alak előbújik egy kuka mögül, kést szegez hozzám és azt mondja: csak akkor élem túl, ha felsorolok 10 raliversenyzőt, akkor minden probléma nélkül mondtam volna: Richard Burns, Carlos Sainz, Sebastien Loeb, Tóth Jani, Ferjáncz Attila, Mikko Hirvonen, Herczig Norbert, Latvala....és ha itt bajba kerülök, végül bemondom a jolly jokert: Kimi Raikkonen!
2019-ben végre volt azért egy élő flashem, amikor salgótarjáni nagymamámat meglátogattuk, de mellette Salgó Rali is volt. Kimentünk a főtérre, és már bőven felnőtt fejjel csodálhattam milyen nagy élmény látni ezeket a verdákat, főleg a Lada VFTS-re hajazóakat. Aznap mindenki jól szórakozott, de én úgy döntöttem másnap egyedül átvágok az erdőn, hogy részt vehessek a legendás Zagyvaróna-Cered gyorson. Nem akarok belemenni a részletekbe, de kurva jó volt, nagyon tetszett amit láttam életem első igazi Raliján. Még úgy is boldogan tértem vissza, hogy a sok bozót az erdőben szétkaristolta a bőröm. Minden géposztályból jöttek az autócsodák, én meg csak álltam a fák között és csodáltam őket. Már akkor átjött milyen közeg övez egy ilyen futamot. Már ott csupa kedves ember vett körül, akik mindennél boldogabbakká váltak abban a pillanatban, amikor a fák közül megjelent egy Zsiguli, vagy egy ERC Citroen Fiesta, meg a sok Lancer.
Na de honnan jött a horvát WRC futam? Ágoston barátom tavaly említette nekem részt vett rajta, én meg baromi irigyen érdeklődtem iránta. Annyira, hogy végül kénytelen volt megkérdezni, jöhetnék-e jövőre (ami most volt idén), én meg azonnal rávágtam: naná, nagyon-nagyon odáig lennék érte!
És már be is kerültem a privát kis face csoportba ahol már elkezdődött a tervezés. Ment a folyamatos chatelés hogyan utazunk, hol fogunk megszállni, valamint ki veszi a jegyet és egyebek Én csak csendes megfigyelőként voltam jelem, hozzá se tudtam szólni a nagy tapasztalt rali istenségek diskurzusába. De követtem, és a vége felé már hozzá is szóltam. Például amikor megláttam milyen a tervezett szállás, azonnal rávágtam: foglaljuk le!
És végre áprilisba léptünk. Szerintem mindenkiben megvan az az izgatottság, amikor valami nagy dolog közeledik, és az utolsó napokban minden begyorsul. Lehet az egy nagy koncert, egy várva-várt focimeccs, egy esküvő a rokonságban és hasonló dolgok. Izgatottan csak vársz és vársz, majd eljön a pillanat, amikor az egész elkezdődik végre, te meg mindennél izgatottabb, de ami még fontosabb, hihetetlenül boldog vagy!
Na én ezt a bizsergést éreztem április 20. csütörtök este, még naplemente előtt. Munka után hazasietem és rohamtempóban bepakoltam, és már szinte egy helyben toporzékoltam mikor jön végre Ágoston és mikor kap fel. Majd végre csörgött a telefon, és már rohantam is le a lépcsőn. És eljött a várva várt pillanat: elindultunk Horvátországba!
Kis kitérővel kezdtünk, mert Délegyháza felé vettük az irányt nyugat helyett, ahol a hős sofőrünk Gábor fogadott minket. Kis készülődés után átpakoltunk az autójába már a csillagok fénye alatt, és végre rátaposott a gázra.
Az M0-on gyorsan átértünk a budai oldalra, majd az M7-esen folytattuk. GPS szerint nem is tűnt soknak, csupán 5 órát mutatott a horvát hegyekig, ami világbajnoki futamként igen csak közel van. Sőt, a térségben már nem is maradt semmi első kategóriás autó vagy motorverseny a Forma 1 mellett, mert a cseh Moto Gp-t is elkaszálták amiért nagy kár. Szóval a rajongók tényleg összetehetik a kezüket, hogy szinte karnyújtásnyira ilyen nívós eseményt rendeznek.
Annak, hogy késő éjszaka indultunk két egyszerű oka volt: el akartuk kerülni a tömeget, valamint olyan közel akartunk érni a pályához amennyire csak lehet, mivel órási tömegre lehetett számítani. Az út simán és nagy nyugalomban telt, egyetlen érdekes dolgot vettünk észre. Miközben megálltunk egy benzinkúton pihenni kicsit, arra lettünk figyelmesek, hogy egy maximum 6 fős román rendszámú mikrobuszból kiszállt vagy 20 ember. De hát ezen ki kapja fel a fejét? Valamint amikor bementem benzinkút mosdójába azt vettem észre páran sikertelenül próbálnak érméket bedobni az automatába. Az egyértelműen ukrán utasok euró érmékkel próbálkoztak. Ezt meglátva azonnal kipakoltam nekik az összes aprópénzem, ha nem is tudtam sokkal de szerettem volna segíteni nekik.
A határon gyorsan átértünk, mivel nincs is határellenőrzés is viszonylag könnyen is ment.
Átérve a határon hosszú kilométereken át egyedül haladtunk, még a szembe jövő sáv is üres volt. Egyszer megálltunk egy parkolóban, ahol csak néztük a nyugadalmas éjszakát és a nagy csendet az autópályán, valamint bevágtunk pár szalámis szenyát is. Majd folytattuk az utunkat, innen már nem volt messze az a GPS koordináta, amit társainktól név szerint: Csabitól, Mesitől és Zolitól jöttek.
Az autópályáról nem sokkal Zágráb után letértünk, innentől jöttek a hegyi utak. Éjszaka fényében még egy fél órát kellett kanyarogni, de egyre több autó és sátor volt az út szélén, így érezhető volt egyre közelebb vagyunk. A sötét erdő közepén a csörgedező patak melletti úton meg is láttuk Csabi autóját, aki már integetett is nekünk hova tudunk pár méterrel odébb leparkolni. Nem tűnt egyszerűnek, de Gábor annak ellenére, hogy nagyon fáradt volt simán megoldotta, minden elismerésem az övé.
Csabi üdvözölt minket, elmondta a többiek már alszanak a sátrakban az út és a patak között, de ő lelkesen megvárt és köszöntésül kezünkbe nyomott egy kis fából készült poharat, meg vágott egy jókora méretű csabait. Ők már nappal kiérkeztek, átvették a jegyeket a zágrábi szervizparkban. Igen hűs volt már az idő, csend volt a fák sötét lombai alatt, szinte csak a patak csobogását lehetett hallani pár méterrel alattunk. Na meg a sztorikat, mert ugyan hajnali órákban jártunk, még beszélgettünk egy ideig, majd befeküdtünk az autóba pihenni, mert szállásunk csak péntekre és szombat estére volt. Azt mindenképpen fontosnak tartanám megjegyezni, hogy a pálya nyomvonala tényleg 500 méterre volt.
Csabiék lőttek is azért jó pár képet a szervizparkból:
Hajnali érkezés utáni diskurzus
Nem volt könnyű aludni a hátsó ülésen, de csak összejött végül, és mivel mély álomba kerültem az egész erdő a horkolásomtól zengett, aminek a többiek nem igazán örültek. Gyorsan eljött a reggel hét óra, és az autó mellett már zászlókkal sétáltak kisebb csapatokban a szurkolók. Gyorsan reggeliztünk, majd elindultunk az első szakaszhoz a Mali Lipovec – Grdanjci 1-es gyorsaságira. Azért 1-es, mert a délután folyamán visszajött ide a mezőny még egyszer, amire természetesen szintén készültünk.
Pár perc séta után már ki is értünk a kis településre, a határában már árultak jegyeket meg sok volt a kitelepülő árus is. A tömeg folytatta útját a patak mellett, majd egy kis pallón lehetett átjutni a szurkolói zónába. Szépen sorban álltak a szurkolók és egyesével mentek át a szűk fadarabon, de türelmesen vártak.
A szurkolói zónák biztonságosak a szalaggal elválasztott területekkel, vannak itt büfék, mosdók és itt senki nem szól rád ha innen nézed a versenyt a kijelölt területen. Alapvető szabályok vannak rali futamokon, amiket viszont szigorúan be kell tartani, mert életveszélyes helyzetek alakulhatnak ki pillanatok alatt. Itt szeretnék megemlékezni Craig Breen-ről, aki egy hete egy teszten itt Horvátországban vesztette életét egy ártalmatlan kicsúszással, amikor beleszaladt egy fakerítésbe. A ablakát át törő fadarab halálosan megsebesítette. Rengetegen lengettek a tiszteletére ír zászlót, sőt a Hyuandaiok most ír nemzeti színekre voltak festve. A rali nem játék, Craig Breen pedig nyugodjék békében!
Breen immár örökké az egekben!
Fotó: CTV New Channel
Visszatérve, mire mindannyian átmásztunk a pallón, jött a szólam, hogy menjünk tovább az erdő szélére. Na akkor mind a hatan elindultunk, szembe akartunk átmenni a pallón a tömeggel. Azt nem mondom, hogy nagyon népszerűek voltunk....A fák között kicsit továbbsétáltunk, majd megálltunk egy kis sárdombon úgy 10 méterre a pályától. A távolban már javában elkezdődött a verseny, persze ebből mi még semmit nem tapasztaltunk, de az első zászlós pályaautók már meg is jelentek. Álltunk vagy százan szétszóródva az úttól úgy 10 méterre, látszólag védett helyen, majd egyszer csak egy pályaautó satuféket nyomott és kiszállt belőle három rendező igen idegesen. Mindenkire rászóltak, hogy azonnal menjünk hátrébb be a fák közé, amire sorban jöttek a válaszok is, hogy azért nem vagyunk itt veszélyben. Én is oda szóltam angolul, hogy azért több mint 10 méterre vagyunk a pályától.
Erre kit talál meg, na persze hogy engem! Kérdezte mi a nevem, honnan jöttem, mondtam Bence Mate, Hungary. Erre jött a válasz, hogy rendben, akkor gyere ide és mondd be a rádióba, hogy miattad most elmaradt a gyorsasági. Na itt én is hátrébb mentem, közben a többiek szakadtak a nevetéstől. Mielőtt bárki kritizálna, teljes mértékben tisztában voltam vele igaza van, ő a biztonságért felel, de azért tényleg magasan álltunk és több mint 10 méterre a betontól, ráadásul belső íven. Majd miután elhajtottak hátrébb álltunk, majd amint elmentek mindenki visszamászott a sárdombra.
Kis várakozás után megláttunk egy klasszikus Subaru Imprezat ami végig robogott a szakaszon, majd újabb csend, és egyszer csak a háttérből a fák közól meghallottuk az első visító V6-os hybrid motort. Mire felfogtam volna, már csak annyi tudatosult bennem, hogy óriási sebességgel elhaladt egy WRC, ment még kétszáz métert, nyomott egy driftet hajtű kanyarban, padlógáz és eltűnt a hegyek fái között. Ez tarthatott vagy 10 másodpercig. Én meg álltam tátott szájjal, nem találtam a szavakat. Teljesen odáig voltam, a látvány mellett a hangok is teljesen lenyűgöztek, főleg a fékezés közbeni visszaváltások robbanó recsegő hangjai.
Mire felfogtam mi történt, pár percre rá jött a következő WRC, majd a következő, és a következő. Sorban jöttek a Toyoták, a Hyundai-ok, valamint a Ford Fiesták is, mind-mind hasonló lendülettel szinte felszakítva a betont. Ahogy a bevezetőben említettem, elképesztően odáig voltam. Ahogy végeztek, utána jöttek az amúgy szintén bivalyerős WRC 2 autók, valamint a WRC 3 is. Ezek is őrült sebességgel érkeztek, ha az anyósülésen ülök halálfélelmem lett volna az tuti, de a top kategória után kissé érthető okokból visszafogottabbak voltak. De azért így is látványosak, véletlenül sem szeretném őket degradálni, de azért érezhető volt egy kontraszt, és a tömeg is csökkent.
Miután lement a körülbelül 40 autó elindultunk vissza az autóhoz, közben a store-ban mindenki bevásárolt hivatalos sapkákat és pólókat. Egyedül én vettem rószaszínt, szóval egész végig én voltam a társaságban a hello kitty. De sebaj, szerintem zoral, bármikor felvenném bárhol.
Szépen kisütött már a nap és visszaértünk az autóhoz, majd elmentünk egy közeli településre úgy fél óra utazással. Itt már nem volt érezhető annyira a tömeg, sőt viszonylag kihalt volt a környék. Szépen sütött a nap, és elindultunk egy sétára a kis kanyargó utcák között. Aztán hirtelen szembejött Misko fogadója, amit nem tudtunk kihagyni. Csabiékra pedig emlékeztek is korábbi évekből! Beültünk az amúgy igen csak szimpatikus szakállas fiatalember vendéglőjébe kicsit megpihenni, magunkhoz vettünk pár frissítő italt is. Ezzel nagyon szépen körülírtam, hogy igen vidámak lettünk. Utána elindultunk egy nagyobb étterembe, ahol igazán kiélvezhettük a dalmát gasztronómia előnyeit. A jó hangulatú bőséges ebéd után elindultunk vissza ugyanarra a szakaszra.
Visszafelé már jóval több autó állt az erdei út mellett, így azt javasoltam a többieknek álljunk meg itt, később biztosan nem lesz már parkolóhely. Hát nem így lett, viszont oda és vissza is csuklottam rendesen, mert később is akadt parkolóhely, valamint a folyamatos emelkedő hegyi úton gyalogoltunk közel háromnegyed órát a tűző napon. Próbáltam őket meggyőzni, hogy milyen szépen süt a nap, a hegyekben sétálunk jó levegőn, az ilyen dolgokra is örömmel fogunk visszaemlékezni. Aztán látva ahogy vicsorogva néznek rám a többiek, jobbnak találtam kicsit csendben maradni.
A második szakaszunk is ugyanott volt, ugyanaz volt a forgatókönyv, de most mintha kevesebben lettek volna. Azért így is élveztük. Miután lement a szakasz és újra kellett gyalogolni háromnegyed órán át, szintén nem voltam népszerű. De legalább lefele kellett menni...
Bepattantunk az autóba, és elindultunk Lasinjába, mert ott volt a szállásunk körülbelül 1 óra autózásra. Mivel igen sokat autóztunk 3 napon keresztül Horvátországban azért bátran elmondhatom, hogy az utak kiválóak és rendkívül rendezett települések fogadtak mindenhol. Pedig Horvátország ezen részén azért viszonylag visszafogott a turizmus és az ipar is, de mégis tisztaság volt mindenhol, zöld volt a fű és szépen vakolták a házak falait.
Megállva egy kis boltnál összefutottunk Csabiékkal is teljesen véletlenül, majd együtt mentünk a szállásra. A kis pár száz fős településen kicsit kavarogtunk, majd letérve a főútról kis földes úton lehajtva a folyópartra máris a luxuskérónál találtuk magunkat. Azt hiszitek túlzok, de nem. Egy két szintes faház volt a folyóparton a a fák alatt, már érkezéskor leesett az állam. Bepakoltunk az autóból, majd az igen tágas nappaliban gyűltünk össze. Azt gyorsan realizáltunk, van itt Yakuzzi meg szauna is, de nem volt időnk beüzemelni. Inkább átbeszéltük a nap fáradalmait, amik igazából mind élménynek bizonyultak, majd kezdődött a sütögetés! Igazi Grill lovagok társaságában voltam, így tudtam valami nagyon finom van készülőben. A házhoz amúgy kaptunk két macskát is, akik valami hihetetlenül aranyosak voltak. Nyugi, nem főztük meg őket, de amit a srácok összehoztak az előtt szintén le a kalappal! Én pedig jól lakottan élményekkel teli egyik háló felé vettem az irányt az emeletre, mert várt ránk a második nap.
Összefoglalva minden túlzás nélkül odáig voltam, számítottam rá, hogy tetszeni fog, de felülmúlta minden képzeletem. És ami még jobb, volt még hátra két teljes nap, két-két újabb szakasszal!
Folyt. köv.
