2020. március 1., vasárnap

Bari és Polignano a Mare






Január végén újra Olaszországba vezetett az utam, a helyszín a déli Puglia régió volt. Ide is szokás szerint Wizzairrel utaztam, hétfői utazással és szerdai hazaérkezéssel, ezért egy napba próbáltam sűríteni a programjaim. A fő műsorszám pedig a varázslatos Polignano a Mare városa volt. Ez a tartomány kevésbé ismert, de mivel a családomból többen is ellátogattak ide korábban, szerettem volna átélni én is ezt a miliőt. 

Hétfő januári reggelen indultam a reptérre, nem volt annyira hideg, de esett az eső és ködös idő volt, reménykedtem benne, hogy pont az ellenkezője fog fogadni Bariban. És így is lett, mikor leszálltam gyönyörű napsütés fogadott, a reptér hátteréül pedig a kéklő tenger szolgált a horizonton. 

A reptéren le kellett sétálnom az aluljáróba, ahol automatából tudtam megvenni a vonatjegyem, ami közvetlenül a város főpályaudvarára vitt. A jegy ára amúgy csalóka, mert ha bárhonnan mész nagyobb távolságból is Bariba, a térségből maximum 3 euró a jegy ára, de a reptérről 5 euróba kerül fixen, pedig mindösszesen csak 7 kilométer. Azért ezt még el lehet viselni. Körülbelül 300 métert kell egy föld alatti folyosón megtenni és elérkezel az állomásra, ahol a forgókapun a kártyáddal már a peronon is vagy. 20 percet vártam a vonatra, majd felszálltam. Amúgy teljesen üres volt a szerelvény, egy olasz srác és egy tüsszögő ázsiai úr volt a közelemben, amiről akkor még poénkodtam ismerőseimnek, ma már nem tenném...

Az út a Centrale állomásig 30 percet vett igénybe és megérkeztem a központba. A areptérről érkező  peronok amúgy nem a főpályaudvaron voltak hanem mellette, a nagy pályaudvartól elszeparálva csak a reptéri vonatokra. Kiléptem az utcára, ahol már nagyobb volt az élet, majd folytattam az utam a szálládába, a Hotel Boston felé. 

Bari a maga 400 ezres lakosságával egy igen érdekes város és rendkívül rendezett, a városszerkezete szinte tökéletes négyszethálót formál, nyílegyenes utcákkal ahol minden sarok tökéletesen 90 fokot zár. Leginkább Újliópótvárosra emlékeztetett a Nyugati Pályaudvar, a Margit Körút, Szent István Park és a Dráva utca által határolva. Arra számítottam, hogy azért olaszos miliő környezet építészet terén, de nem, teljesen modern utcák és kirakatok, tisztaság és rendezettség. 

Keresztül gyalogoltam az Umberto parkon, amire azt mondták szép, de itt nagyon sok a bevándorló. Igen, voltak páran, de azért félelmet nem keltett bennem. Biztonság szempontjából pedig kiemelkedő, viszonylag sor járőrt láttam és nagyobb tereken itt is gépfegyveres katonák őrizték a rendet. 

A szállodám a belvárosban volt megtalálható, pár perc sétára a gyönyörű sikátoros óvárostól, mellette több bár és egy abc is volt, tehát nem kellett messzire mennem ha megéheztem. Bementem a szállodába, ahol jeleztem korán érkeztem, de van foglalásom. Az ötvenes recepciós úr pedig elkezdett keresni a rendszerben. Nem talált. Ugyan ki volt nyomtatva a foglalásom a táskám mélyén, de gondoltam elegendő a nevemet bemondani. 5 percig keresett a rendszerben, kérdezte mikor foglaltam, mert nem találja a foglalást. Már kezdtem aggódni, hogy 2 éjszakát az utcán fogok egy padon tölteni, majd egyszer csak felnézett és azt mondja: 

Tivadar? 

Mondom igen, én lennék. Mivel a foglaláshoz fordítva adtam meg a nevem a bookingon, ezért a harmadik keresztnevem a Tivadar került előre, én meg nyilván nem úgy mutatkoztam be, mert ritkán használom. Elég nekem az ha a Bencét folyton felcserélik a Mátéval. Ami amúgy kiakaszt, mert gyűlölöm ha Máténak szólítanak.


A szálloda egy három csillagos klasszikus hotel benyomását keltette, mindenhol rendezett, elegáns és a barna színek domináltak. Átvettem az igen nehéz kulcsomót és felmentem a 2. emeleti szobácskámba. Egyágyas szobát foglaltam és ez tényleg az is volt, körülbelül 15 négyzetméter fürdővel együtt, viszont ablakkal az utcára. Az ágy kényelmes volt, a tisztaság megkérdőjelezhetetlen, a wifi viszont akadozott helyenként. De igyekeztem a legkevesebb időt a sötét szobában tölteni. 

Mivel előttem volt fél nap, így elsétátáltam a gyönyörű óvárosba, ami gyakorlatilag egy kis félsziget  amely a tengerbe nyúlik. Szokásos macskakövek, fehéren mázolt falak, tökéletes olasz harmónia. Barinak ugyan van nagy kikötője, de a városnak hosszú tengerparti passzázsa van, ahol pálmafák sorakoznak. Igazi mediterrán atmoszféra, napon lehetett vagy 20 fok, árnyékban pedig 10. Mivel Budapestről télikabátban érkeztem, nem kellett félnem a fagyhaláltól szerencsére.





Barangoltam a tengerparton és utána a belvárosban. Igen nagy volt a mozgolódás, de a közlekedés rendkívül kultúrált. Mindenol lelassítanak az autósok a zebrán, figyelnek rád, és alig látni robogósokat akik ki akarnak nyírni úgy mint Nápolyban. Ott komoly életveszélyt jelentett zöld lámpánál is az átkelés az utca másik oldalára.




Mielőtt este visszatértem a szállodába, bementem egy kis középkategóriás étterembe, hogy egyek egy pizzát. Ami történt, arra nem voltam felékszülve. Nézegetem az étlapot, mondom milyen Pizzát szeretnék, majd mondja a felszolgáló, pizza márpedig most nincs. Oké, akkor egy hamburgert. Az sincs. Jó akkor mi van? Hát gyros (amit amúgy nem így hívtak, de már elfelejtettem pontosan hogyan), azt tudnak most adni vagy salátát. Így vacsoráztam gyakorlatilag egy gyros tálat, ami után a pesti körúton érezhettem magam. A gasztró élmény egyelőre még váratott magára. 

Visszatértem a szállodába, bekuckóztam a kis single szobába és rápihentem a másnapi kirándulásomra. 

Polignano a Mare, Monopoli

Reggeliztem a szállodában, ami a szálloda alagsorában volt. Nem volt nagy felhozatal, de tökéletesen elegendő volt, hogy feltöltsem magam a kirándulásra. Felvágottak, kenyér, joghurt és baromi rossz kávé az automatából. Aláírom, nem egy Four Seasonsre számítottam, de 10 éves szállodai múltammal azért ennél kicsit többre számítottam, de nem panaszkodhatok. Azért a pályaudvarra sétálva beugrottam egy kávézóba inni egy finom kávét, bár az se volt tökéletes, mert azt Nápolyban készítik. 

Az állomáson megvettem az automatából a vonatjegyem és elsétáltam a peronra, ahol a Brindisibe tartó vonat már bent állt, melynek egyik megállója Polignano. A vonat meg se mozdult, majd láttam az amúgy rendkívül csinos olasz kalauz hölgyen, valami gond van. Miután 15 percet állt a vonat, így a többi utas is kifejezte nemtetszését, majd terítette a lapokat. A mozdonyvezető valahol elakadt, így ez a vonat nem megy sehova. Elkezdtek vele üvöltözni, szegény meg próbált védekezni, majd mindenkinek azt javasolta menjünk át a Leccébe tartó járatra, mely hamarosan indul. Így hát elindultam a dühös tömeggel. Na ott kitört a káosz a peron alatti lépcsőnél. Képzeljétek el, amikor kb 100 ember rohan át egy vonathoz az aluljáróban, majd szembe találja magát a Lecce vonatról leszállt utasokkal, mindezt egy méter széles lépcsőn. Igazi ketrecharc volt, ment a lökdöségős, a könyökösök, anyázás, minden.

Felpattantam a vonatra, majd leültem. Akkor jött a gondolat, mi van ha ez a Lecce járat nem áll meg sehol? Hát akkor Polignano helyett Leccét fogom látni, de hát a jegyem meg nem oda szólt. Idegesen üldögéltem, majd jött a kalauz, elomondtam nem erre a járatra vettem jegyet, de a másikat törölték. Megnyugtatott, ez a járat lehet gyorsvonat, de meg fog állni Polignanoban. Meg is nyuogodtam. 

A vonat amúgy egy rozoga szerelvénynek tűnt külsőre, de amint kiért Bariból szinte repesztett! Baromi gyorsan haladt és fél óra után leszálltam Polignanoban.



A tengerparttól negyedóra sétára volt a híres Lama Moachile, ami egy sziklákkal övezett kis völgy, melyet a sziklák tetején megépített városkép övezett. Egyedül voltam, sehol egy turista vagy bámészkodó, ezért lesétáltam a tengerig. Lélegzetelállító látvány volt, a hullámzó tenger, a csend, a sziklák körülöttem és a gyönyörű napsütés. Ha létezik mennyország, azt biztos Polignanoról mintázták.


A várost a sziklák tetejére építették, minden ház fehéren volt mázolva, és olyan érzetet adott mintha az egész bele akarna zuhanni a tengerbe 50 méter magasságból. Utána felmentem a házakhoz, sikátoros utcácskákon sétáltam és csak gyönyörködni tudtam a látványban. Van amit nem lehet leírni, ez márpedig az volt, ezt át kell élni.











Utána visszasétáltam a pályaudvarra, ahol váltottam jegyet automatában Monopoliba, mely mindössze egy megállóra volt Polignanotól. Kiadta az automata a jegyet, de ez ellentétben a korábbiaktól csak egy kis kártya volt, ezért nem tudtam hogyan lehet kezelni, mert az automatába csak a nagy jegy lyukasztására volt nyílás. Segítséget kértem a peronon dolgozó úrtól, aki megmutatta, hogy a bal felső sarokba kell tolni a kártyát és akkor kezeli. Erre soha nem jöttem volna rá magamtól. Utána jött egy spanyol házaspár, egy fiatal francia társaság akik ugyanúgy nem tudták mi a szitu, aztán megmutattam nekik, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. 

Gondoltam magamban, ebédelek majd Monopoliban. Nos, pont a szieszta idejére érkeztem, értsd: minden zárva, minden! Úgyhogy sétáltam egyet. Monopoli is szép mediterrán városka, de Polignano után azért kevesebbet nyújtott. Itt is mindenhol a fehér házak domináltak, de az összes ablakkeret zöld volt. Elsétáltam a tengerpartra, ahol fogadott a Castello di Carlo V. Mellette közvetlenül egy kis homokos tengerpart volt, ahol több helyi fürdőruhában napozott, mindezt januárban!






Miután kiültem napozni egy sziklára átmentem a kis öbölbe, mely egy kikötő volt kék hajócskákkal. Mondanom se kell, odáig voltam a látványért. Mindezt tökéletes nyugalomban és csendben. Mikor átmentem egy átjárón a sikátoroknál, akkor nyitott újra egy pékség, szóval berohantam enni valamit. Utána visszaindultam az állomásra.




Bementem a restibe egy kávéra, ahol egy idősebb úr egyből leszólított. Kérdezgette honnan jöttem, segteni akar mert a pultos nem beszél angolul. Mondtam nyugi, beszélek valamelyest olaszul. Majd mondtam Budapest, melyre ezt kérdezte: 

Ááá, Budapest? Buda vagy Pest? mert úgy  hallottam nem mindegy, a budaiak kikérik maguknak ha pestinek mondják őket. Meglepett a tájékozottsága, tényleg képben volt, mondta Budán laknak a gazdagok és Pesten a szegények. Mondtam én Észak-Pestről származom, a következő kávémat már ő fizette. Kisebb tömeg gyűlt körénk, úgy éreztem magam mint egy ufo, többnyire olaszul beszéltem de az úr fordított mikor angolul fejeztem ki magam. Mindenki nagy szemekkel és érdeklődően figyelt rám, igazi csodabogárnak érezhettem magam, pedig csak egy szimpla turista voltam. Elképesztően jól esett ez a kedvesség és figyelmesség, kaptam invitálást szülinapi bulikra, városnézésre és volt aki szállást is felajánlott ha tovább maradnék. Ez az a vendégszeretet, amire az ember vágyik, pedig csak egy vonatállomás büféjében voltam.


Fájó szívvel kellett otthagynom őket, majd kiéptem a peronra, nyomogattam a telefonon majd egyszercsak felkaptam a fejem. 

SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSTRRRRUUUURUURURURUURURUURURU

Kb 5 másodpercig tartott, mert elhaladt előttem egy szupergyors vonat, mint egy TGV. Komolyan megijedtem. Utána érkezett a kis vonatom, mely visszavitt Bariba. 

Visszaérve a városba kinéztem egy aranyos kis pizzériát, ami tök üres volt. Belépek, mondtam a felszolgáló fiatal srácnak milyen pizzát szeretnék, melyet közölt a szakáccsal, aki kb kikérte magának, majd eltűnt a konyhában. Megkérdeztem a sráctól, itt mitől ilyen idegesek? Azt mondta, zárás előtt egy órával mindenki ideges itt, ne vegyem magamra. És megkaptam a pizzámat, ami minden igényemet kielégítette.




Másnap reggel reggeliztem, majd utána elindultam az állomásra ahonnan kimentem a reptérre. 5 euró volt vissszafelé is, amúgy ha egy megállóval továbbmentem volna, csak 2 euró lett volna. Nesze neked külföldinek. 

A Bari reptér amúgy rendkívül modern és nagy, egyik végéből tökéletesen látni a tengert ezért csak álltam és bámultam, arra gondoltam milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen csodás helyen lehetek. 

Felszálltam a repülőre, mely félig üres volt. Általában szeretek az ablakban nézelődni, mert azzal is csak telik az idő, de a folyosó mellé kaptam két olasz úr mellé. Egyszercsak felettem állnak utaskísérő hölgyek, és kérdezi egyik a másiktól, te látsz magyarokat? Nem, de keresni kell őket. Megkérdeztem mi a probléma, nagy szemekkel rám néznek, ohh te magyar vagy tudnál segíteni? Mivel a gép elég üres volt, ezért valakit át kell ültetni a vészkijáratokhoz, ez a szabály. Így átültettek, így az ablak mellé ülhettem, ráadásul a vészkijáratoknál ugye több hely van. 

Aztán a gép felszállt, én meg óriási élményekkel hazdagodva hazarepültem pestre, ahol hideg fogadott és eső. Ugyan nem ez volt életem utazása, de szereztem annyi élményt, hogy mindig boldogn emlékezzek Barira, főleg a földi csodára, Polignano a Maréra!