Hétvégén valóra válhatott egy régóta dédelgetett álmom, amely nem volt más mint részt venni egy meccsen a milánói Stadio San Siro-ban. Két alkalommal már volt lehetőségem ellátogatni ehhez a létesítményhez, amely már tinédzserként is elvarázsolt engem. Emlékszem, a fifa 98-as játékban minden stadionnak megvolt a saját intrója egy rövid bemutató videóval. Kezdetleges kilencvenes évek végi grafika ellenére is lenyűgözött a látvány, utána minden meccset ebben a stadionban játszottam. Nem akartam hinni a szememnek, hogy ez az épület a valóságban is létezik. Akkoriban még nem volt 48 különböző csatorna ahol 10 topbajnokságot közvetítettek élőben mint manapság. Első meccs amit láttam 98 őszén egy Inter - Real Madrid meccs volt, de sokkal jobban érdekelt amikor bevágták a szurkolókat meg a stadion egyes részeit mint maga a meccs (amit az Inter nyert amúgy).
Fifa 98
Akkor megfogadtam egyszer el fogok ide látogatni. 2012-ben jártam itt első alkalommal, de mivel a nap végére hagytuk a stadiont, sajnos lekéstük az utolsó stadiontúrát is. Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor sétáltam a Lotto állomástól a Via
dei Rospigliosin, és a távolban kirajzolódott a stadion sziluettje.
Közelebb érve apró homokszemnek éreztem magam annyira grandiózus a
létesítmény, felnéztem és mintha rám akart volna borulni. Leginkább a
spirálszerű feljárók és a tetőszerkezet nyűgözött le. Jött egy újabb fogadalom, legközelebb már belülről fogom megtekinteni. Így is lett, 2019-ben befizettem egy stadion túrára, ahol azt kaptam amire számítottam. Sétáltam a játékoskijáró felé az alagúton, feljöttem a lépcsőn és elém tárult a zöld gyepen ez az építészeti csoda. Elképzeltem magam előtt, milyen lehet amikor ez tömve van. Na ettől az élménytől nem szerettem volna megfosztani magam.
Így, hogy láthattam belülről is még egy fogadalmat tette, mégpedig hogy egy meccsre ki fogok látogatni, mert akkor élhetem át a hangulatát igazán. Azt szeretném előre tisztázni, egyik milánói csapat szurkolója sem vagyok. Bár ha a kettő közül választanom kellene, akkor az természetesen a Milan lenne a preferált. Az Inter. Nos, nem szeretnék róluk rosszat írni, de mindig is antipátiát váltott ki belőlem az a klub. Páran megtaláltak, hogy pár éve Lazio, Catania vagy Napoli mezben pózoltam, most meg Milan. Mekkora divatdrukker vagyok! Én nem tartom magamat annak, a szívem továbbra is csakis egyetlen csapatért dobog, az pedig Budapest IV. kerületében található. Minden más csapat számomra inkább semleges, bár nyilván van egy lista mely csapatokkal szimpatizálok. Érdekes, a két héttel ezelőtti belgrádi túrám alatt senki sem talált meg, oda már nem ért el a divatdrukkerezők keze. Szóval ha AC Milan szurkolókkal utazom AC Milan meccsre és AC Milan mezt veszek fel és ez valakit zavar, az baromira nem hat meg sajnálom. De nem is szeretném ebbe az irányba terelni a bejegyzést.
Szóval visszatérve az AC Milánra.
Egy hatalmas személyes élményem azért adódott az évek során a Milannal, amit most megosztanék veletek. 2009-ben gyakornokként dolgoztam egy nagy budai szállodában, ahol megszállt a csapat. Engem ért a megtiszteltetés, hogy fotózhattam őket a szállodán belül. Jöttek sorban a gigászok: Ancelotti, Galliani, David Beckham, Shevchenko, Ronaldinho, Kaka, Seedorf, Ambrosoni, valamint a fiatal Thiago Silva. Sose felejtem el amikor elkezdtem fotózni Ronaldinhot, olyan kedvesen mosolygott, hogy nem akartam elhinni ez nekem szól. Olyan volt, mint egy ufó, mintha nem is egy bolygóról származnánk. Találkoztam pár világsztár sportolóval szállodai karrierem során, de messze a legszimpatikusabb a brazil legenda volt. Aznap az Nb1 ligaválogatott ellen léptek pályára a Népstadionban, igen jó meccs is kerekedett belőle. Ronaldinho meg csinálta a show-t ahogy megszokhattuk tőle az évek során. Pályája zenitjén már túl volt, de itt is meg tudta villantani tudását, pedig nem ő volt az egyetlen aranylabdás a pályán.
Hogy miért pont most jött el a pillanat amikor elhatároztam beváltom a fogadalmam és kilátogatok egy meccsre? Baromi egyszerű. A facebook algoritmus augusztusban feldobta hirdetését a Milan Napoli meccsnek, ami igazán ígéretesnek ígérkezett. Utána kérdeztem, kiderült egy megbízható csapat a Milanmania szervezi a túrákat rendszeresen itthonról Milánóba, szóval még aznap lefoglaltam a buszos utazást a magyarországi Milan szurkolók közé. Így hát izgatottan vártam ezt a kora őszi szombatot, amikor elindultunk.
A találkozót a Népligetbe szervezték a Planetárium szomszédságába. Már besötétedett és igen hűvösre fordult az időjárás. Az eső is csepergett, de már vagy 30-an álldogáltak a fák lombjai alatt. A főszervező Peti körbejárt és mindenkinek udvariasan bemutatkozott, valamint beregisztrált minket. A busz pedig pontban 19:30-kor megérkezett, elfoglaltuk a helyeinket és már indultunk is Lombardia fővárosába. Senkit nem ismertem, de abban biztos voltam, gyorsan találok társaságot magamnak. Bevallom én sem számítottam arra, hogy ilyen jó fej srácokkal fogom tölteni a hétvégét. Kezdésként beültem egy fiatal srác mellé, Csabiról 5 perc után kiderült, ő is Újpest szurkoló. Nem ismertük egymást, de igen sok közös témánk lett hirtelen.
Miután kiértünk az éjszaka leple alatt az autópályára előkerült pár üveg hangulatfokozó, amitől így igencsak oldottá vált a társaság. Vagy úgyis mondhatnám, az alvás előtt a hangulat tetőfokára hágott. Mindenki nagyon közvetlen volt, mindenki mosolygott, majd egykét csapatot éltető rigmus is elhangzott. A résztvevők az ország különböző pontjairól érkeztek Nagykanizsától, Cegléden át Miskolcon keresztül egészen Kisvárdáig. Mindössze két megálló volt beiktatva új felszállók miatt, egyik Siófokon, a másik pedig Nagykanizsán. Még nyitva volt a Tesco, szóval lehetett még vásárolni ezt-azt a hosszú útra, majd padlógázzal Szlovénián keresztül Olaszország felé vettük az irány.
Szlovéniát szerencsére sikerült teljes egészében átaludnom, a felkelő nap fénye alatt már Verona mellett haladtunk a hajnali órákban. Itt a távolban már láthattuk az Alpok csúcsait is, ami nem egy mindennapi látványt nyújt ébredezéshez. Első megálló egy benzinkútnál volt, ahol sokad magammal ittam egy kávét. De még milyen kávét! Igazi aromás ízletes olasz eszpresszó, amelynek minden cseppjében ott volt Itália varázsa. Soha nem jöttem még rá mi lehet ennek az oka, de ihatsz a világ bármely pontján bármilyen minőségű kávét, soha nem fogja visszaadni azt amit Olaszországban tálalnak eléd. És ez csak egy benzinkút volt! Így felfrissülve visszamentünk a buszhoz és már csak pár óra volt hátra Milánóig. A buszon tűnt fel, hogy hiába töltöttem fel a telefonom előző este, reggelre már 30%-on volt. Gondoltam ha lekapcsolom a netet bírni fogja, hát tévedtem. Én nem is gondoltam erre, viszont a többiek igen. Ezért szerencsére rengetegen hoztak magukkal power bank-et, így az enyémet is rátehettem egyre szerencsére.
Vasárnap reggel révén a forgalom is a mi kezünkre játszott, ezért gyorsan megérkeztünk az autópályán Milánó elővárosaiba. Mindezt ragyogó napsütésben és 24 fokban, szóval nem igazán volt okunk a panaszra. Lehajtottunk az autópályáról és a stadion felé vettük az irányt. Aki esetleg még nem járt még errefelé annak elmondanám, a San Siro Milánó külvárosában található távol a városközponttól. Magában a környékben nincs semmi említésre méltó, egy kaptafára épült társasházak váltják egymást, valamint egy igen elhanyagolt park nyújtja a hátteret a létesítménynek. Meg is érkeztünk a kerítéssel lezárt óriási betonplaccra, ahol a buszunk végül leparkolt. Mi voltunk az elsők aznap, a napon széken üldögélő biztonsági meg is lepődött, majd beterelte a buszt a nekünk szánt helyre.
Peti a szervező már korábban a buszon ismertette a programot, még csak délelőtt 10 óra volt és előttünk volt az egész nap. Volt egy nagyon szimpatikus kezdeményezés a szervezők által. Forza Milan maszkot és sört lehetett vásárolni a buszon amivel egy betegségben szenvedő fiatal srácnak gyűjtöttek adományt, hogy ő is részt vehessen velünk a jövőben egy ilyen túrán. Bízom benne, voltunk annyira bőkezűek, hogy már csak az időpontot kelljen kiválasztani számára.
Elindultunk a buszos társasággal az 50 méterre található metróállomás felé. Az első program a Casa Milan múzeum megtekintése volt. A lila vonal csak pár éve lett átadva, egyik célja volt, hogy elérjen a stadionig. Egyesével megvásároltuk az automatákból a 7 eurós korlátlan napijegyet, és elindultunk. Volt egy érdekes jelenet, mégpedig akkor, amikor egy középkorú úr Milan mezben és sálban oda jött hozzánk, és csodálattal nézett ránk. Mikor odaért magyarul érdeklődött kik vagyunk, meglepődötten konstatálta itt mindenki magyar a csapatban és mi is a meccsre érkeztünk.
Felvettük az újonnan vásárolt maszkokat és lementünk a vágányokhoz. Honnan ismered fel a magyarokat a milánói metrón? Onnan, hogy csak ők viselnek maszkot. Elvileg a tömegközlekedéshez Milánóban kötelező a maszk, de ezt csak mi tartottuk be. Senkin, de tényleg szinte senkin sem volt, csak rajtunk. Szervezőnk Peti szavaira adok, ha itt meg akarnak majd valakit büntetni azok a külföldiek lesznek, de legalább mi ne adjunk rá okot.
4 megálló után leszálltunk a metróról és elsétáltunk a Casa Milan múzeumhoz, amely környezete igazán modernek és innovatívnak mondható. Azt mindenképpen tudni érdemes, múzeum van a stadion mellett is, de az közös az interrel. Szóval aki az Ac Milán történelmében szeretne elmélyedni, annak ez a múzeum javasolt. Egy idősebb úr fogadott minket álmos tekintettel az ajtóban, aki azt javasolja Peti szedje össze a belépők árát és megkapjuk a jegyeket. Körülbelül negyed órás várakozás után léphettünk be a múzeumba. Itt egyből a tavaly Milánóba visszahódított Scudetto fogadott minket. Nem replika, hanem konkrétan AZ! Utastársaim meghatódottan csodálták és fotózkodtak vele, láttam a szemükben mit jelent ez nekik miután 12 év után a Milan ismét elfoglalhatta helyét a Seria A csúcsán. Ezután interaktív tárlatvezetés következett, rengeteg látványossággal a klub történelméből. Nem szeretném lelőni a poént, aki Milan drukker annak ide kötelező ellátogatnia, igazán meghatóan hatott rám is pár kiállított eredeti tárgy.
Végezetül egy lépcsőn felsétálva a store-ba érkeztünk, ami igen csak horror áron adta a relikviákat. Jobbnak láttuk inkább beülni a kávézóba elfogyasztani ezt-azt, természetesen volt köztük kávé is, bár nem ez volt a jellemző meg kell hagyni. Mondhatnám úgy is, itt kezdtünk barátkozni az 5 eurós tényleg totálisan semmilyen ízű sörökkel.
Miután újra összegyűltünk mind az ötvenen, elindultunk a Dóm irányába. Át kellett szállnunk a liláról a piros vonalra és egy fél órás utazás után meg is érkeztünk. Azt mindenképpen szeretném megjegyezni, igen jó látványt nyújtott, ahogy körülbelül ötvenen Ac Milan mezekben, illetve öltözékekben voltunk. A metróban a tömegben szembe jövők elismeréssel az arcukon néztek végig rajtunk, és tényleg nagyon egységesek voltunk mi Hungaro Lombardok. Persze akadt kivétel is. Egyik állomáson mellettünk sétálva egy kisebb társaság elkezdett forza interezni, gondolhatták magukban ez mekkora poén lesz. Mi nem nevettünk rajta, kaptak pár beszólást a mi társaságunktól viszonzásként.
Felérve a metróból a meg nem szokható látvány fogadott, mégpedig a Dóm. Ez az épület élőben olyan szinten gyönyörű, hogy majdnem felveszi a versenyt a San Siroval. De csak majdnem...Szokásosan szép nagy tömeg gyűlt össze előtte. Pózoltak instára aperollal a kezükben Dzseniferek és a csücsörítős Szandyka22-ők, meg ment a pacman az afrikai karkötős árusokkal, de ez a helynek egyféle bája. Mi újra összeálltunk, mondta Peti innentől szabad program, 5 órakor megyünk vissza a stadionhoz, hogy elkerüljük a tömeget. Leszólított minket egy olasz bácsi, aki csak azt furcsálta nem érti a mi csapatunkat, pedig mind Milanos cuccokban voltunk. Mikor elmondtuk Magyarországról jöttünk mind nem hitt a fülének, teljesen meg volt hatódva, hogy kedvenc csapatáért ilyen sokat utaznak akár külföldről is.
Első utunk a store-hoz vezetett volna, de akkora volt a sor, hogy inkább egy kis sikátorban megtalálható ír pub bizonyult nyerőnek. Bementünk Milános öltözetben tetőtől talpig és pont akkor kezdődött az Inter meccse Udinese-ben. Fontosnak tartom megjegyezni, a pub nagy része az internek szurkolt. Ettől függetlenül egy rossz pillantást nem kapott társaságunk, akkor sem amikor hangosan éljeneztünk látva az Udinese találatait. Volt egy magas ősz hajú 50 körüli forma, aki az egész meccset sajátos olaszos stílusban reagálta le. Minden megmozdulás után ment a merda meg a puttana különböző kombinációkban, majd végül megunta és lelépett miután látta az inter belefut egy nagy verésbe. A hely amúgy teljesen rendben volt, és itt meglepetésre volt ízük az 5 eurós söröknek. Rajtunk kívül még sok külföldi volt, főként skandinávok. Ők is a meccsre jöttek, csak nem volt annyira autentikus a társaságuk mint miénk.
Ezt követően átmentünk egy étterembe szintén közel a Dómhoz, a neve Dogana. Azt mindenképpen szeretném megjegyezni, hogy gyakorlatilag minden impozáns étterem tele volt és állt előttük a sor, de mi csodával határos módon 3 perc várakozás után a teraszon kaptunk egy asztalt. Hihetetlen jó társaság jött össze, amit csak fokozott a felszolgált ételek és sörök minősége. Én egy Napoletano Pizzát kértem, a mezemre mutogatva kritizált kicsit a felszolgáló mert nem értette miért azt rendelek Milan mezben. De csak ragaszkodtam hozzá, és milyen jól tettem. Annyira finom volt a pizza, hogy úgy éreztem magam valahol a fellegek felett lebegek, miközben a gyűrűk urából tündék énekelnek körülöttem dicshimnuszt. Nem tudok rá mit mondani, perfetto, perfetto a me.
Végül jóllakottan távoztunk az étteremből és kis mászkálás után újra összeállt a teljes társaság az előre megbeszélt helyszínen. Kissé furcsán hatott, hogy nápolyiak is gyülekeztek a környéken. Voltak akik csendben sétálgattak vagy énekeltek, nem volt ezzel gond. De egyszer csak egy testes középkorú forma oda jött hozzánk és azt mondta: hey ragazzi, forza napoli! Olyan hangos fújolás fogadta kedves kezdeményezését, hogy a Dómon a márványszobrok meg az előtte pózoló Larissa99 is oda nézett mi történik itt. Amúgy a nápolyiakat könnyű volt kiszúrni a tömegben, az a dialektus messziről felismerhető annak aki beszél olaszul, meg tényleg déliesebb a kisugárzásuk és sokkal igénytelenebbül öltözködnek. Azért némileg furcsa, hogy szabadon mászkálhatnak mindenféle atrocitás nélkül Milánóban. Azt tudom, hogy az Inter és a Napoli kifejezetten nagy gyűlölettel viszonyulnak egymáshoz, a Milánnal úgy láttam annyira halálos gyűlölet nem alakult még ki.
Folytattuk az utunkat a metró felé, ahol kifejezetten vicces volt a csapatunkban a ferencvárosi és a diósgyőri szurkolók civakodása. Én újpestiként csak csendes megfigyelő voltam csak. Olyan osztásokat toltak egymásra a srácok, hogy még az olaszok is nevettek a metrón, akik semmit sem értettek belőle. Szóval vidáman telt az út a stadionig. Főleg akkor, amikor becsatlakozott mellénk pár született milánói, és együtt énekeltük az interista vaffanculot, ami egy nagyon szép dal rivalizációról a két milánói csapat között. Szenvedélyes az tuti, mert zengett az egész metróhálózata a városnak.
Átszálltunk a lila vonalra mindannyian, majd maikor megérkezett a szerelvény egészen váratlanba futottunk. Egy inter mezes srác volt a metrón, nem tudtuk hova tenni azt hogy hogyan és miért került akkor oda. Majd el is kezdődött újra a híres eposz, interista sálálálá. A srác kissé kellemetlenül érezte magát, de ezen kívül semmi atrocitás nem érte pár apró beszóláson kívül. De az, hogy egy egész metrókocsiból álló magyar Milan fan ordította neki a kedvenc dalukat, hát igazán vicces volt. "A milánóiak mi vagyunk, és ti ki a f§§'m vagytok?"
Visszasétáltunk a buszhoz ahol volt még némi hangolódás. Addigra már állt bent vagy 40 busz és gyűlt a tömeg. Egyszer csak megkérdezte tőlem egyik magyar útitársunk, nem lesz-e baj ha kinyitja a kezében lévő sört. Nem akar gondot, se rendőrségi ügyet se bírságot. Amúgy ez érthető, 50 méterre volt egy rendőrosztag. Majd azzal a mozdulattal a szomszédos olasz társaságra mutattunk a parkolóban, akik aztán tényleg mindent szívtak felfelé ami illegális. Szóval innentől senki nem érezte gáznak, hogy ment körbe a jó magyar pálesz meg ahogy szisszentek fel a sörös dobozok.
Mi a Milán parkolójában voltunk, de közvetlenül mellette van a vendég parkoló is, amiket egy leponyvázott kerítés választ el egymástól. Semmi rendőrsorfal, semmi szögesdrót vagy ilyesmi. Már akkor szállingóztak a nápolyi arcok szépen csendben, a világtól sem zavartatva. Egyik sráccal kiültünk a kerítéshez mindketten Milan mezben, de nem foglalkoztak velünk. Nyilván még nem érkezett meg a táboruk a parkolóba, ezért volt ilyen nyugis minden. A mi kis 50 fős csapatunk végül összeállt és elindultunk a stadion irányába a lenyugvó nap alatt.
A bejáratoknál igazi falunap és kirakodó vásár fogadott minket, már csak a dodzsem és az óriáskerék hiányzott. Óriási tömeg volt már ott a meccs előtt másfél órával, de ez várható volt mert közel 80 ezer jegyet adtak el. Peti kiosztotta a névre szóló jegyeket és már indultunk is befelé. Érdekességként megjegyezném, itt is lézengett pár nápolyi közöttünk. Volt egy gyakorlatilag zsilip szerű átjárója a nápolyiaknak, amit lezártak amikor a csoportjaikat átengedték a hazaiakon. Ott már volt egykét velősebb megnyilvánulás, de olyan erősnek nem nevezném.
A stadionba bejutás viszonylag gyors volt, személyit és a jegyet oda kellett adni egy biztonságinak aki ha minden rendben volt tovább engedett, majd jött a motozás. Végig tapogatták a ruhám és engedtek is tovább, jött a 3. kör a forgókapu, az is gyorsan beolvasta a jegyemet és már bent is voltam a stadionban. Itt lépcsők és feljárók visznek fel a szektorokhoz. A mi jegyünk a 2. emeleti zöld székes szektorba szólt. Csak azt sajnáltam, hogy nem a spirálos oszlopon visznek minket fel, de azzal csak a legfelsőbb 3. szintre lehet feljutni. És ott található a vendégszektor is. Álltunk a büfénél, majd azt vettük észre a mellettünk található spirálos feljárón egyre többen vannak és mindenki nekünk mutogat és hevesen ugat. Maga a nápolyi tábor érkezett meg és jól kiosztottak mindenkit aki ott állt. Mentek a heves gesztikulációk részükről, a mi oldalunkon meg csak nevettek rajtuk. Ők hermetikusan el voltak zárva, tehát nem találkozhatott a két tábor. Viszont a hazai szektorban is viszonylag sok nápolyi volt, és velük nem volt senkinek sem összetűzése. Szóval különösebb feszkó nélkül bementem a lelátóra, amitől leesett az állam. Ahogy említettem a középső szinten voltam, de ahogy felnéztem a felső szektorokba akkor esett le milyen óriási ez a stadion. A legfelsőbb szektorok szerintem vagy 20 emelet magasan lehetnek minimum. Egyre jobban jobban telt a stadion és annál hátborzongatóbb volt a látvány, persze jó értelemben. Felettünk voltak egy plexi mögött a nápolyiak, a hazai tábor meg a stadion másik oldalán volt megtalálható. Ott mindenki egyen öltözetben feketében volt, nagyon egységesnek tűntek. Így ezáltal szemből és a hátunk mögül is jöttek a hangorkánok, lélegzet elállító volt. A kezdéshez közeledve a stadion teljesen megtelt, egyedül 3 kisebb szektor volt lezárva a legfelső szinten, állítólag ennek szerkezeti okai vannak.
Mivel nekünk magyaroknak nagyjából egy helyre szólt a jegyünk, ezért egy kisebb szektor szinte teljesen miénk volt. Viszont a székek kifejezetten kicsik, kényelmetlenek és kevés a hely, továbbá mocskosak is. Aláírom ez nem színház, de tényleg nem tudtam volna a 90 percet itt végig ülni. Az első negyedóra után inkább kimentem a korzóra, ahol csak annyi kérése volt a biztonságinak, hogy a lépcsőket és az átjárást hagyjuk szabadon, amúgy oda állunk ahova szeretnénk. Szóval innen a szektorbejárattól néztük a meccset, és a látvány tényleg hihetetlen volt, főleg ha felnéztem. Viszonyításképpen a Puskás Aréna sem kicsi, de a San Siro ennél sokkal nagyobb. És minden szektorban ment az éneklés, ment a taps, a hideg kiráz jó értelemben ha behunyom a szemeim és újra oda képzelem magam. Mindez úgy volt magával ragadó, hogy különösebb koreográfiát vagy tüzezést egyik tábor sem mutatott be. De így is egészen elképesztő atmoszféra vett minket körül, végig libabőrös voltam.
Elkezdődött a meccs, ami ha igazán őszinte akarok lenni színvonalában kissé elmaradt az azt övező közegtől. Maga a meccs csak egy része volt a teljes egésznek, ezért annyira nem is részletezném a találkozót. Egykét kósza helyzetet leszámítva sok dolog nem történt a pályán. A második félidő már mozgalmasabb volt, majd jött a VAR ítélete, büntetőt kaptak a nápolyiak, amit értékesítettek is. Utána a Milan kissé megroggyant, de szerencsére össze tudták kapni magukat, amikor egy tökéletes akciót követően Giroud középre bepasszolás után a kapuba gurított. Óriási hangrobbanás, emberek egymás hegyén-hátán tomboltak. Én próbálok mindent leírni szavakkal, de ezt nagyon nehéz, sőt lehetetlen. Minimum 70 ezer ember kitörő gátlásmentes öröme. Körbenéztem, és mintha az egész stadion fel-le mozgott volna a nagy őrületben. Innentől magához tért a Milan, de sajnos egy kontra után újabb gólt szerzett a Napoli. A stadion legfelső vendégszektora megint felrobbant, míg a többi része síri csendben volt. Már nem volt sok hátra, de a hazai tábor sem adta fel, az utolsó percig énekeltek. Majdnem összejött az egyenlítés, de a Milán csak egy kapufáig jutott, így elszállt a remény a döntetlenre. Körbenéztem, mindenhol szomorú arcokat láttam. Ez alól kivételt képeznek azok a nápolyiak akik a hazaiban foglaltak helyet, ők sálakat lobogtatva ünnepeltek minden gond nélkül.
Így lett vége a meccsnek, így elindultunk a kijáratokhoz, ahol özönlött kifelé a szótlan tömeg. A csendet csak a vendégszektor megdörrenése törte meg amikor a nápolyiak rákezdtek még egy győzelmi rigmusra. Viszonylag gyorsan a buszunkhoz értünk, majd amikor mindenki megérkezett elindultunk a milánói éjszakában hazafelé. Mindenki fáradt volt már és valahol csalódott is az eredmény miatt, de ezt leszámítva biztos vagyok benne élvezték a srácok a túrát. Lehet nem nyert a Milán, de a hangulat és a miliő ami a meccset övezte az tényleg felejthetetlenné tette az egészet. Nyilván persze egy döntetlen vagy egy győzelem tudta volna fokozni, de szerencsére a vereség miatt sem bánkódott igazából senki. A világ egyik legszebb városában és a világ legszebb stadionjában láthattunk egy egész jó meccset, így nem lehet okunk panaszra. Inkább mindenki csendben lepihent, 24 óra telt el az indulás óta, annyira fáradtak voltunk már, hogy azonnal elaludtunk.
Szlovéniát visszafelé nem sikerült átaludnom, felébredtem és körülöttem mindenki a legmélyebb álmába volt szenderülve. Irigyeltem őket, mert innentől csak az autópályáról beszűrődő fényeket néztem, körülöttem síri csend. Szerencsére ahogy jött fel a nap, egyre többen éledeztek, így már nem volt annyira unalmas mert volt kivel beszélgetni. Főleg akkor amikor a távolban feltűnt napfelkeltekor vagy 100 hőlégballon az égen. Az igazán látványos volt, megérte sokaknak erre ébredni. Sajnos a telefonom ott lemerült, ezért nem tudtam lefotózni, pedig nagyon látáványos volt.
Nagyon lassan telt az idő, olyan érzésem volt mintha Szlovénia soha nem akarna véget érni, majd végre valahára magyar földön találtuk magunkat. Még közbe volt iktatva pár megálló, majd dél körül megérkeztünk a Népligetbe, ahol közös utunk véget ért. Abban biztos vagyok, hogy ezekkel a srácokkal nem ez volt az utolsó utunk közösen. Ezzel a társasággal ahogy mondani szokás, a világ végére is elmennék. Természetesen nem szeretnék elmenni a szervezők valamint a buszsofőrök munkája mellett sem. Ahhoz, hogy létrejöjjön ez a feledhetetlen túra maximálisan oda tették magukat, le a kalappal és köszönjük szépen!
Én a túra előtt hasonló élményekkel szerettem volna gazdagodni, de ennél sokkal többet kaptam. Tényleg minden úgy történt ahogy előre el volt tervezve, így bármilyen fennakadás nélkül vehettünk részt ezen a fantasztikus eseményen, egy fantasztikus helyen.
Tényleg csak azt tudom mondani, ez nagyon-nagyon megérte, és biztos vagyok benne, újra visszatérek veletek!
Zárszóként pedig csak annyit mondanék, hogy:
Da una vita lo cantiamo
Sei la merda di Milano
Quello stemma che hai sul cuore
Rappresenta il disonore
Tra sconfitte e delusioni
Sempre e solo umiliazioni
Rossoneri siamo noi
Ma chi cazzo siete voi?
Interista vaffanculo!
Interista vaffanculo!
Interista vaffanculo!
