AC Milan - Torino élménybeszámoló, milánói és bergamói városnézésekkel
Novemberben végre átélhettem élőben egy győzelmet a San Siroban, amikor a Fiorentina ellen óriási mákkal és egy öngóllal sikerült a Milannak győzedelmeskednie a firenzei violák felett. Mindig is élmény ellátogatni számomra a stadionba, végre már tudtam milyen érzés a győztes szurkolók között elhagyni is azt. Ez az érzés még hetekig folyamatosan visszatért, majd decemberben már úgy éreztem újra átélném.
Így elő karácsonyi ajándékként lefoglaltam a Milanmániásokkal a repülős utat a mostani Torino elleni meccsre.
Izgatottan számoltam vissza a heteket, közben megleptem magam karácsonyra egy gyönyörű Bence '84 feliratú Milán mezzel mezzel is, amit a meccsen szerettem volna felavatni.
A meccs előzményei nem voltak a legideálisabbak, mert igen mély gödörbe került a Scudetto-t örző rossoneri. A tél eljövetelével a hullámvölgyben jött több kellemetlen döntetlen és pár csúnya vereség, köztük az igen csak fájó milánói derbi. Sorolhatnám még olyanokkal, mint a Róma elleni utolsó perces összeomlás, vagy a sokadik pofára esés a Sassuolo ellen, de mikor ha nem most lehetne megszakítani a mélyrepülést? A Torino közvetlenül alattunk volt a tabella 7. helyén, szóval lebecsülni nem szabad őket sem.
Végül eljött a kissé hideg, de szerencsére szép napsütötte februári péntek. A serie A-ban ritkán vannak pénteken mérkőzések, de most a keddi Tottenham elleni Bl meccs miatt előrehozták a bajnokit.
Viszonylag korán kiértünk a reptérre, aminek a közelében amúgy covid miatt 3 éve nem is jártam. Ha a világ rendje nem is állt vissza teljes egészében, most úgy éreztem olyan lesz a repülés mint 2020 előtt. A Milánóba utazó 16 fős szurkolói csapatunkkal 10:30-kor találkoztunk még a kapuk előtt. Gyors becsekkolás, majd a szervezőnk Attila tartott egy kis eligazítást számunkra a tervezett programról. Minden részletet tökéletesen prezentált, ami a feszített tempó és a csapatunk mérete miatt szinte tökéletes szervezést igényel. Két kis srác is jött velünk, meg sokan első alkalommal jártak Milánóban, így sok-sok figyelem kell részéről, hogy probléma mentesen lebonyolítsa az utunkat egy kétmilliós metropoliszban. De hát nem ma kezdte a szakmát, igazi fekete öves szervező. A Fiorentina ellen is vele utaztam, így biztos voltam benne minden a legnagyobb rendben fog menni. Várakoztunk még egy keveset terminálon és fel is szálltunk, a kimondottan repülésre való tiszta kék égbolt felé.
A gép elején és bal oldalán gyönyörködhettem felülről az Alpok hófedte csúcsaiban, majd előbb a Garda, utána a Como-i tóban.
A landolás nagyon simán ment, majd a terminálra beérkezve begvártuk egymást. A bergamói reptér amúgy kifejezetten nagynak mondható, főleg a város alig több mint százezres lakosságához képest, így vagy 10 perces sétával értünk ki a Milánóba induló tranfszer buszokhoz. Nagyon szépen sütött a nap itt is, mindenki megvette a 12 eurós buszjegyét, majd úgy 15 perc várakozás után elindultunk a milánói főpályaudvarhoz, a Centrale-hoz. A város tömegközlekedése bár igen hatékony és könnyen átlátható, de folyamatosan résen kell lenni, mert rengeteg a zsebes. Így nem csak Attila figyelt ránk, mi a csapat tagjai is figyeltünk egymásra.
Gyorsan megvettük a 24 órás jegyeket (7,5 eur) amivel korlátlanul lehet használni az öt metró bármelyikét, valamint a villamosok százait. Utóbbiból rengeteg, de tényleg rengeteg vonal van a városban, szinte minden sarkon sínekbe és villamos nyikorgásba botlik az ember. Természetesen vannak modernebb darabok is, de sokat ad a városképnek, hogy meghagytak pár korosabb járgányt az állományban. A hétvége előtt megfogadtam, hogy lehetőség szerint igyekszünk a felszínen maradni és nézelődni a kanyargós utcák sokasága között, nem pedig a sötét és zsúfolt metróban heringezni.
Mindössze 4 megállót kellett mennünk két metróvonalon, majd fél 5 óra magasságában meg is érkeztünk a szállodánkhoz a lila vonal egyik megállójánál, ami leginkább egy börtönre emlékeztetett kívülről. Lokáció szempontjából tökéletes volt, mert ennek a vonalnak a végállomása a Stadio San Siro. Attila tartott még egy gyors eligazítást, és adott pár tanácsot. Itt meg kell jegyeznem, természetesen nem kötelező amúgy a csapattal együtt mozogni, egyénileg is lehet mászkálni, de azért idegen városban nem baj ha van egy kísérő és többen is együtt maradnak. Én szerencsére már jól ismerem a várost.
A becsekkolás rendkívül gyorsan ment, majd kapott mindenki fél órát a szobában. Érdekesség, hogy itt nem kulcsot vagy kártyát adnak a szobához, hanem a "kártyatartón" egy kódot amit csak be kell ütni a szobaajtó terminálján és már nyílik is. Oké, innovatív meg minden, de mi van akkor ha valaki elviszi magával a kódot és elhagyja? Szobaszám és kód egymás mellett, bármelyik "szerencsés megtaláló" könnyen csak besétálhat vele. Kissé szkeptikus vagyok a rendszer makulátlanságában, de gyanítom azért működik. Mindenesetre a kártyatartóról csináltunk egy fényképet, valamint memorizáltuk a szobaszámot és a hozzá tartozó 6 számjegyű kódot. A szoba amúgy tiszta és rendezett volt, 5. emeleten volt megtalálható szép kilátással a a városra, főként Milánó üzleti központjára. Itt megjegyezném, kimondottan nagy szmog volt a város felett. Tiszta időben magasabb pontokról látni az Alpok hegyvonulatait is, de most csak pár csúcsot lehetett kivenni közülük. Az egész város felett a szmog egy narancssárgás-lilás csíkot húzott.
Mindenesetre gyorsan eltelt a fél óra és a csapat pontban ötkor össze is gyűlt a nem túl nagy, de azért barátságos kis lobbyban. Ezt követően már a naplementében 12-es villamossal a Dómhoz mentünk. Láttam már sokszor a város nevezetes épületét, de a Vittorio Emanuele Gallériával együtt egyszerűen megunhatatlan, mindig szeretek ide visszatérni. Esti fényben is igazán impozánsak, továbbá nagy tömeg se volt éppen a környéken.
Mi négyen kiváltunk a csapatból és a már jól bejáratott Dogana étterembe mentünk, ahol mindig mennyei a Napoletano Pizza egy Milánóban kihagyhatatlan aperol spritzel. Sikerült rendkívül jól laknunk itt ismét. Vacsora után sétáltunk még egy gyorsat a Duomo előtti téren, de sok időnk már nem volt mert indulni kellett a stadionhoz.
Úgy döntöttünk, átszállás nélkül közelítjük meg a San Siro-t és elkerüljük a meccsre igyekvő több tízezres tömeget a metróban. Így mindannyian a 16 villamos megállójában gyülekeztünk másfél órával a meccs előtt. Attila korábban elment a belépőkért, így most kivételesen nem volt velünk, de megadta, hogy 19:00 és 19:45 között vár minket a négyes kapunál, ahol átvehetjük a személyre szóló jegyeket. Volt még bőven időnk, mert nem sokkal fél 7 után meg is érkezett a szerelvény amire felszálltunk. Szerencsére nagy tömeg se volt, de sorban szálltak fel Milan sálas szurkolók is.
Ezt a vonalat nem ismertem még, de tudtam egészen elmegy a stadionig kvázi 30 perc alatt. Így a már sötét város utcáin néztük az ablakból utunk során a kivilágított éttermeket, valamint kirakatokat és a munkából hazaindulók sokaságát.
Igen jó kedve volt mindenkinek, majd a villamos beállt egy random megállóba. Egyszer csak megszólalt a villamosvezető, és mivel én beszéltem a csapatból egyedül olaszul azonnal kapcsoltam: mindenkinek el kell hagynia a szerelvényt. Azt se tudtuk hol vagyunk. Mindenki leszállt, majd többen elkezdtük nyomkodni idegesen telefonjainkon a google mapset. Gyorsan kiderül nagy baj nincs, mert innen mindössze 2,5 kilométer a stadion, de itt van a Segesta metrómegálló is. Így hangosan mindenkit arra buzdítottam, hogy indulás gyalog és pont odaérünk 19:45-re Attilához. Szerencsére mindenki egyetértett és elindultunk a Via Simone Stresico minden oldalról tölgyfákkal szegélyezett járdáján, majd a távolban kirajzolódott a stadion éjben világító sziluettje. Az utcában nem volt nagy tömeg, elvégre egy órával voltunk a meccs előtt, és péntek révén sokan később tudnak csak elindulni.
A stadion parkolójához érve már azért nagyobb volt a tömeg mi pedig rohamléptekkel folytattuk utunkat. Mindig óriási élmény elsétálni a csodálatos San Siro mellett, bár siettünk, de gyönyörködni most is tudtunk benne. Nem mindennapi látvány, főleg közelből és esti fényekben pompázva. Szokásosan kint álltak az árusok bódés kocsik sokaságával, felváltva ételeket és italokat kínálva a sokezer szurkolónak, valamint sok standon Milan termékeket értékesítettek. Egy kicsit, de tényleg csak egy kicsit falusi búcsó feelingje van, de ez is a milánói meccs szerves részét képezi. Mindenesetre igen érdekes elegyét alkotja a frissen sült ételek illata mindenhol keveredve a kannabisz füsttel.
Videó a stadionba lépésről:
Kicentizve percre pontosan megérkeztünk és gyorsan át is vettük a jegyeket, amik most is a kapu mögé a második szintre szóltak. Még volt időm venni egy új Milan sálat is, mert van már pár, de egyiken sincs rajta a san Siro. Szerettem volna még valami szurkolói pólót is venni, de meg kell hagyni most elég gyenge volt a felhozatal, úgyhogy erre most nem költöttem.
A stadion külső kerítéseinél már álltak a sorok, de szerencsére gyors volt a motozás, 10 perc alatt már bent is voltunk a lelátó alatt. És jött a szokásos mászás. A 80 ezres San Sironak a meredek lelátói igen magasan vannak, főleg a felsőbb szinteken. Így nekünk is fel kellett lépcsőznünk vagy 5 emelet magasságába, amit egy rámpa váltott és a szektor bejáratához is jutottunk.
A vendégszektorba is itt kell felmenni a külső spirálon, és feltűnt alig lézengenek páran a torinóiak közül. De volt egy igen kitartó kb 15 éves átlagéletkorú csoportjuk, akik folyamatosan anyázták a rácsok mögül a hazaiakat. Mi meg csak nevettünk rajtuk, annyira nevetséges jelenet volt.
Videó a szektor bejáratától:
Elindultunk a szektorba, és belépve jön a 2. káprázat: a kilépés a monumentális lelátóra, amikor magasról gyakorlatilag ráesel a pályára. Kicsit meg is lehet szédülni, amit gyorsan le kell küzdeni mert a lépcsők nagyon meredekek. Kezdés előtt fél órával meg csak félig telt meg a stadion, de a csapatok már melegítettek, és ott volt közöttük a legenda, Zlatan! Messze volt tőlünk de a mozgása alapján könnyen fel lehetett ismerni. Nagyon sokan vártak a visszatérésére, köztük én is.
Természetesen velünk szemben a milánói ultrák már teljesen megtöltötték a szektoriakat, mi is elfoglaltuk a helyünket. Végül 68 ezer néző volt kint, ami pénteki napon nulla fokban azért nem mondható rossznak. A jegy szerinti helyünkre ültünk, de azért akadtak üres székek is körülöttünk. A műsorközlő a csapatok felsorolásába kezdett, a torinóiak meg a Milan gyalázásába a felettünk lévő szektorban, amit amúgy maximum harmadáig tudtak megtölteni.
Mikor a szpíker a Milan játékosait kezdte el sorolni, kitört szokás szerint az ováció. Minden játékos vezetéknevétnevét hangosan üvöltötte az addigra szépen lassan megtelt stadion. Majd jöttek a cserejátékosok, akik sorolása közben a szpíker elhallgatott egy pillanatra, majd hatásszünettel folytatta:
Con il numero undici, Zlatan:
Egész stadion: IBRAHIMOVIC!!!!!
Videó erről is:
Közel hetvenezer torokból igazán libabőrös volt, az oroszlán újra a keretben!
Utána a meccs előtt a játékosok felsorakoztak a kezdőkör körül, és egy 1 perces néma gyászszünet következett a törökországi földrengésben elhunyt áldozatokért, amit egy hangos taps zárt le. Szomorú, de egyben szép jelenet is volt.
Pillanatok múlva el is kezdődött a meccs és teli torokból rázendített velünk szemben a Curva Sud, avagy milánói ultrák csoportjai. Ez mindig olyan számomra, mintha egy koncerten lennék ahol arra várok jöjjön végre a főzenekar. Hangosan belekezdtek egy dalba, amit a felelgetős követett, minden túlzás nélkül elképesztő erővel szólt:
NOIIII...................NOIIIIIII........NOIIIIIIII.......SIAMOOOOO........SIAMOOOOO........LA CURVA..........LA CURVA........
SUD!
SUD!
SUD!
Azaz röviden "mi vagyunk a kanyar, a déli!" Ezt egyszer minden futballszerető embernek hallania kell élőben.
Bár könnyen elvonja a figyelmet az ultrák éneklése, de közben azért a meccs is elkezdődött. Kimondottan gyengén kezdett a Milan, bár a vendégek se voltak sokkal jobbak. Gyorsan összefoglalva, a csapat alig került a kapu közelébe, a Torino viszont majdnem megszerezte a vezetést egy óriási védelmi hibából kialakuló ajtó ablak helyzettel, óriási szerencsénk volt. A Milannak viszont olyan nagy gólhelyzet sajnos nem jött össze.
Fordulás után már jobban kezdett játszani a csapat, kezdték átvenni az irányítást és sorra jöttek a helyzetek, amik sajnos sorra ki is kimaradtak. Végül egy gyönyörű bal oldali támadás végén Theo Hernandez honfitársa Olivier Giroud felé tekerte a labdát, amit annak rendje és módja szerint felugorva a kapuba fejelt. Védhetetlen gól és óriási hangrobbanás, tombol az egész lelátó. Az egész stadion éltette a francia játékost.
Videó a gölörömről:
A gólörömöt követően a Curva Sud belekezdett mindenki kedvenc dallamába a "Forza Diavolo álé, vivo solo per te" kezdetűbe. Ez is olyan hangerővel szólt, hogy leírhatatlan és megunhatatlan is egyben.
Fel is vettem, mindenképpen javaslom megnézni ezt a videót:
A gól után még kialakult pár helyzet mindkét oldalon, de szerencsére a Toro nem találta el a kaput egyszer sem. Ami amúgy óriási szerencse, mert a román kapusban Tatarusanuban mindig ott a veszély.
A Milan edzője Pioli 5 játékost is cserélt, de sajnos Zlatan nem volt közöttük. Sőt ki sem küldte melegíteni a többiekkel. Azért a végére beállhatott volna, de érthető hogy ilyen hosszú sérülést követően felesleges kockáztatni. Ez van, ne legyünk telhetetlenek, a hármas sípszó után az egész San Siro örülhetett, leszámítva a vendégszektort.
A meccs végére jött a másik örök kedvenc nóta, amit szintén mindenki kívülről fúj és imád: az interista vaffanculo! A milánói kék-fekete rivális csapatnak szóló nóta is mindig elképesztően hangos, de a szövegét nem fordítanám le érthető okokból.
Még volt egy gyors ünneplés, de percek alatt kiürült a létesítmény. Sőt, voltak akik már a 70. perc környékén elindultak haza, és egyre több üres széket lehetett már látni a meccs végének közeledtével. Nem tudom ennek mi az oka, de szerencsére a nagyon nagy többség azért kitartó volt, így is több tízezer ember tapsolta meg és éljenezte a csapatot.
Mi pedig elindultunk kifelé és összegyűltünk az egyik kapunál. Páran még ettek-ittak gyorsan egyet, aztán együtt vonultunk a metrómegállóhoz. Ott olyan dolog fogadott ami számomra meglepetésként szolgált, nem is tudtam, hogy ilyen létezik. Jött a kapu lotto!
A metrókijáratnál több száz ember áll szépen sorban és várják a lejutást az aluljáróba. Nincsen tolongás, mert nem lehet vele előrébb jutni. Egyszerre 450 ember mehet át a kapukon, amit folyamatosan számlálnak visszafelé a forgókapu feletti kijelzőkön, aztán lenullázódik és egyik pillanatról a másikra bezáródnak a kapuk. Pár perc várakozás, majd újra megjelent a kijelzőkön a 450-es felirat, és újra nyomultunk előre. Ha jól emlékszem a 4. körben sikerült lejutni. Persze a várakozás sem volt unalmas, a tömeg sorban énekelte a milánóiakat éltető dalokat, köztük a városi riválisról szóló klasszikust, szóval nem unatkoztunk.
Videó a várakozásról és éneklésről:
Végül lejutottunk a peronhoz ami szintén zsúfolt volt, de azért el lehetett még férni. A lila metróvonalon amúgy a peront és a síneket fal választja el, így nem kell attól tartani, hogy a metró elé lök valakit a tömeg. Arról elmélkedtünk Attilával, hogy ilyen kellene az otthoni stadionok megállóba is, hogy ne a rohamrendőrök tartsák vissza a tömeget a saját érdekükben, miközben habzó szájjal anyázzák őket. Egy szó mint száz, bár furcsa és idegen ez a számlálós rendszer, de elképesztően hatékony.
Végül felpasszíroztuk magunkat a szerelvényre, sajnos a csapatunkból páran nem fértek fel, de elindultunk. Az első három megállóban meg sem áll a szerelvény, de utána is necces a fel és leszállás. Itt mindenki szurkoló volt, de sose lehet tudni kik lehetnek körülöttünk. Ilyenkor is nagyon figyelni kell az értékeinkre, mindent jó mélyre le kell tolni a zsebekbe, táskát meg kézbe és szorosan magunk elé kell szorítani. Inkább legyünk kicsit paranoiásak, minthogy iratok és pénz nélkül maradjunk egy távoli idegen városban, ráadásul mindezt hétvégén.
Leszálltunk a szállodához érve és mindenki fáradtan, de hatalmas élményekkel gazdagodva térhetett nyugovóra. Mi is csak beestünk az ágyba, és ha magam részéről nyilatkozhatok én nagyon jót aludtam. A szálloda épületkomplexum aljában van amúgy egy szórakozóhely, ez csak onnan derült ki, hogy a bejárathoz közel hatalmas sorok álltak. Éjszaka során azért viszonylag sokáig hallani lehetett a klubból szóló zenéket, de szerencsére voltunk annyira fáradtak, hogy elaludjunk. Ébredés után pedig a szállodaszobából gyönyörködtünk a napfelkeltében.
A napot a 2. emeleten megtalálható kis aranyos büféreggelivel kezdtük. Nem volt nagy helység, de igazán barátságos volt, ráadásul amerikai reggelivel fogadtak minket. Ami a gyakorlatban azt jelenti: minimum két főtt fogást tartalmaz, így volt rántotta és darabolt virsli is. Emellett természetesen volt minden más hideg fogás ami egy jó reggelihez kell, így teljesen rendben volt.
A csapat együtt tervezte a napot stadion túrával, én más utakon szerettem volna járni. Ezt jeleztem is Attilának előre, hogy ne várjanak ránk feleslegesen. Így elmentem a Garibaldi állomáshoz, megnézni Milánó toronyházait és az igazán látványos és művészi Piazza Gae Aulentit, valamint a szomszédban található híres nevezetes Tree Villa park növényekkel dekorált lakóépületeit. Érdekességként megjegyezném, az erkélyekre kirakott növényzet nem csak itt jellemző, rengeteg lakóház erkélyét borítják mindenféle növények a város bármely pontján.
Itt negyed órát nézelődtem, majd folytattam az utunkat a zöld metróval a város déli részén megtalálható Naviglihoz, ami a Velencére hajazó Milánó két egyetlen megmaradt csatornájának a városrésze. Itt sétáltam egy jót a kellemes napsütésben. Bár ez a hely inkább az éjszakai életéről híres mert rendkívül sok az étterem és a bár, de azért most reggel is voltak szép számmal. A látványt megdobta a rengeteg szívecskés lufi, ami a csatorna fölé volt kihúzva. Én egyszer már jártam itt korábban, de akkor novemberben ki volt száradva és hatalmas csalódás volt. Most nagyon tetszett.
Utána elsétáltam a közelben végállomásozó 10-es villamoshoz, ami egy igazi fényűző antik darab. A villamos kis köves utcácskákon össze vissza kanyargott, mivel a város szerkezete nem négyzethálós mint mondjuk tengerparti déli városokban mint Bari, így össze-vissza alakították ki a háztömböket. Ettől függetlenül azért átlátható Milánó, és a városon belül gyorsan el lehet jutni tömegközlekedéssel is A pontból B-be. Az utcán amúgy nincs annyira sok robogós mint mondjuk Nápolyban (szerencsére), inkább kisebb elektomos autóból van sok.
Úgy fél óra zötykölődés után elérkeztem az angol stílusjegyeket magában hordozó Sempione Parkba, ami az ottani Városligetnek felel meg. Szép időnk volt és szikrázó napsütés, sokan jöttek ki sétálni de rengetegen futottak és csoportokban tornáztak is a parkban. Természetesen megtekintettem a grandiózus béke diadalívet, valamint keresztül sétáltam a Castello Sforzesco-n is. Túl sok időnk itt sem volt, mert a délutánt már Bergamóban szerettem volna tölteni. Még mentem egy kört a Dóm és a Galleria körül, majd metróra szálltam és elmentem a Centraléra, ahonnan röpke 50 perc utazás várt rám.
Itt volt egy kis fejetlenség, mert nem írták ki melyik vágányról indul a vonat, de végül utolsó pillanatban megjelent a táblán 3 perccel az indulás előtt! Ez csak azért volt gond, mert segítséget kértem egy állomáson dolgozó információstól, aki elküldött minket a 24-es utolsó vágányhoz, majd kiderült a vonat a 11-es vágányról indul...
Nagy rohanásban végül elértem az emeletes vonatot. Nyilván nem az életrm múlt ezen a vonaton mert csak este jött vissza a gép, várhattam volna még fél órát a következőig, de ez is egy tanulság, hogy nem szabad semmit semmit sem kicentizni időben ha tömegközlekedésről van szó.
Egy óra tájékán meg is érkeztem Bergamóba, szerencsére ugyanolyan idő fogadott. Ez a kisváros kiegészíti Milánót, mert a több milliós nagyvárosnak ugyan ezer arca van, de kevés a sikátoros rész, míg Bergamó Alta Citta maga egy kis középkori mese. A templomokkal és tornyokkal gazdagon rendelkező fellegvár gyakorlatilag a város fölé emelkedik, és szinte mindenhonnan látni lehet. Elindultam az állomástól a belváros felé, mert szerettem volna elmenni az Atalanta Store-ba és venni pár relikviát. Így be is szereztem egy sálat és egy pulóvert, mivel klubszimpátiától függetlenül gyűjtök ilyen termékeket azon városokból amelyeket meglátogatok. Utána az Atalanta stadion felé vettem az irányt, ami a belvárostól kicsit kijjebb, negyed óra sétára volt megtalálható. Itt már inkább érződött a külvárosi jelleg a 4-5 emeletes tömbházakkal, de még zöld övezetnek mondható.
A Gewiss stadiont az utóbbi pár évben modernizálták, így a lelátók új modern arcot kaptak, a régi lelátók közül többet felújítottak, csak a vendégszektor kanyarja maradt meg eredeti formájában. Sajnos bemenni nem tudtam, csak mentem egy kört körülötte. Kívülről nem volt nagy szám a hatalmas fémszerkezet, de bizonyára meccsnapon pokoli hangulata van.
Elindultam a siklók felé, ahonnan pillanatok alatt fel lehet jutni a fellegvárba és az emelkedés során pazar kilátást nyújt városra. Úgy 50 méteres volt a sor, de mivel 50 embert be tudnak zsúfolni, így negyed óra után feljutottam. Felérve sétáltam egyet, majd beültem ebédelni a híres Il Fornaio-ba, ami a legjobb megoldás ár-érték arányban, és a kiszolgálás is gyors. Miután ebéddel együtt másfél órát töltöttem a városrészben, végül elindultam vissza a felvonóval. Ennek az alján van a megállója a reptéri busznak is, ami 20 perc alatt ki is ér az Orio al Sério-ra. Érdekességként megjegyezném, a vonatjegy és a reptéri busz jegy ára fele annyiból jön ki, mint a közvetlen milánói Centrale transzfer. Még egy indok ennek a csodás kisváros meglátogatására annak aki Milánóba utazik!
A buszra amúgy a buszpályaudvaron rengetegen felszálltak és elég zsúfolt lett, de így is gyorsan kijutottam a terminálhoz. Utána 10 perc volt az ellenőrzés és már bent is ültem az A6-os kapunál ahonnan a gép indult. Szerencsére volt szabad pad, így ki tudtam pihenni a 15 kilométert amit a nap folyamán a lábunkba tettem. Közben megérkeztek Attiláék is, akik Milánóban jártak-keltek, de a csapat többi tagja is hatalmas élményekkel gazdagodott. Jött végül a kapunyitás, a gép kicsit késve indult, de teljesen sima utunk volt egészen a budapesti leszállásig.
Összegezve ismételten óriási élmény volt meglátogatni az AC Milant, és így hogy győzött megint a csapat, már az első nap hatalmas élményekkel gazdagodtunk. Mivel volt egy szinte teljes napom még a meccs után, így igen sok látnivalót tudtam belesűríteni a kirándulásba. Így nagy öröm, hogy a meccs élményét sikerült ötvözni az utazáséval.
Óriási köszönettel tartozom ismételten Attilának, mert tökéletesen megszervezett mindent, bátran ajánlom, hogy utazzatok Velük!
A következő túra március 2-án a belgrádi derby, a Crvena Zvezda - Partizán lesz, ahol remélem hasonló élményekkel fogok ismételten gazdagodni.
