Az általam rendkívül imádott Olaszországban viszonylag sok helyen járhattam már, szívesen visszautazom bármikor bármelyik régiójába, mivel eddigi utazásaim során soha sem csalódtam. Mikor kiválasztottam idei nyaralásom helyszínéül Nápolyt, fontos volt számomra, hogy a programomat ne csak tengerparti pihenést töltse ki. Legyen elég látnivaló a környéken, mivel inkább aktívan szerettem volna eltölteni az időt. Így előrukkoltam az ötlettel, szívesen visszamennék Campania fővárosába, mert ott nem fogok csalódni.
Én személy szerint anno gyorsan beleszerettem Nápolyba. 2019-ben jártam már itt, írtam is róla egy hosszú élménybeszámolót. Akkor elmélyültem a város kevésbé ismert világában, főleg mikor ellátogattam a Gomorra sorozat által megismertetett nem túl barátságos helyszínekre. Szerencsére korábban kiismertem már a várost, hogy tudjam hol érdemes mászkálni a legnagyobb biztonságban. Rengeteget tudnék mesélni a város gyönyörű építészetéről, a macskaköves sikátorokról, a kis kávézókról, menő éttermekről, meg az SSC Napoli imádatáról.
2019-es látogatásom:
http://matebencetivadar.blogspot.com/2019/11/napoly.html
Meg is vettem a repjegyet, majd tapasztalatimon alapulva foglaltam hozzá szállást is. Korábban a belvárosban laktam egy bérházban kialakított szállodában, aminek két szintjét alkotta maga a szálloda. Akkor annyira kedvesek voltak velem az alkalmazottak, hogy szívesen visszatértem volna bármikor hozzájuk. Most is ide foglaltam nagy reményekkel, mivel 2019-ben szép tágas, világos és erkélyes szobát kaptam. Akkor Novemberben viszonylag jó áron jutottam hozzá, most háromszoros árat kértek érte, de főszezon lévén ez nem volt annyira meglepő. Olaszország egyes desztinációi, főként a tengerpartjai ilyenkor kifejezetten drágák. A jó tapasztalataim miatt biztosra szerettem volna menni, így le is foglaltam a Hotel Europeo-ban egy szobát.
Tervezésnél úgy voltam vele, hogy nem foglalok előre fix programot, inkább spontán jönnek kirándulások amihez aznap csak kedvem támad. Nem szerettem volna függeni semmitől, azt akartam csinálni ami aznap éppen jól esik majd.
Szerda reggel útnak is indultam a Liszt Ferencre, simán időben ki is értem. A boarding szokás szerint simán ment de kissé aggódtam, hogy a telepakolt kézipoggyászom átmegy-e a szűrőn, mert voltak akiknek előttünk lemérték. Érdekes volt, hogy inkább a gurulós bőröndöket vették szigorúan. Láttam olyat, hogy valaki akkora hátitáskával ment, hogy túlzás nélkül egy nagyobb testű kutya elfért volna benne, de nem kezdték ki. Szerencsére az enyémmel nem volt gond. Mivel csak vasárnapig maradtam, így nem kellett egy tonna ruhát magammal vinni, de így is befért szerencsére elegendő. De azért így is igen "púpos" lett, így egy Valentino Rossi életrajzi könyvet a hónom alatt vittem mert már tényleg nem tudtam volna begyömöszölni.
Szokásos várakozás a fapados terminálon, amivel igazán semmi baj nincsen szerintem. Azért rengeteget fejlődött a fémvázas mobilváróhoz képest ami korábban volt. Megérkezett a gépem, majd elkezdődött a boarding, szerencsére a gép elejébe a 3. sorba osztot, ráadásul ablak mellé. Elkezdődött a felszállási procedúra, majd a pilóta bemondta 25-30 perces várakozásra kell számítani, hogy kapjon a gép új slot-ot a felszállópályán. Igazából csak legyintettem, mert így is kora délutáni érkezést terveztem, a Capodichino reptér csak 15 percre van Nápoly központjától. Végül felszálltunk, az utunk simán ment, leszámítva egy-két kis légörvénnyel Olaszország felett landolás előtt. Messziről kirajzolódott a távolban a Vezúv, így tudtuk hamarosan leszállunk. Így is lett, meglehetősen simán érkeztünk a kifutó pályára.
Gyönyörű napsütés fogadott, de azért éreztem a nap erősebb sugarait is az otthonihoz képest. A nápolyi reptér ugyan nem kicsi, de túl nagynak sem nevezném, így gyorsan ki is értem a parkolóba. 10 métert kellett mindössze sétálni, ahol az Alibus megállója található. Éppen bent állt a busz, előtte kisebb sorral, így tudtam el fogom érni. Simán felfértem, és kifizettem az 5 eurós jegyet készpénzben (kártyával nem lehet fizetni). Forgalom nem volt, így röpke 10 perc alatt a Garibaldi állomás megállójában voltam, majd onnan továbbhaladtam a kikötőbe, ami a reptéri busz végállomása. Innen a szállásom mindössze 10 perc sétára volt.
A kikötőbe érkezvén az utazó szembe találja magát a Castel Nuovo-val, ami egy grandiózus erőd, de annyira azért nem tartom érdekesnek. Inkább arra kaptam fel a fejem, hogy a Municipio téren egy újabb metrómegálló épült, nem is kicsi. Csak az aluljáró volt vagy 30 méter széles és 200 méter hosszú. Metróznom nem kellett, mert a szállás a Via Mezzacannonén volt található, az Universita szomszédságában. Igaz mehettem volna egy megállót, de mivel tapasztalatom szerint a nápolyi metró igen csak ritkán jár, hatékonyabbnak tűnt a séta, annak ellenére, hogy 2 óra körül lehetett már és érezhető volt a hőség. Már itt feltűnt, hogy a házakon rengeteg a dekoráció amely a friss bajnokcsapatot éltette. Volt ahol csak kék-fehér szalagok lógtak, de rendes zászlókat, sálakat és mezeket is lehetett látni kirakva erkélyekre és ablakokra. Itt hónapokig ünneplik a bajnoki címet, ami nem is csoda, több mint három évtizedig vártak rá.
Nápolyban az utcán közlekedni gyalogosként sem egy álom, nagyon kell figyelni. Rengeteg a robogós, az autókat nem igazán érdekli olyan apróság mint egy zebra, és viszonylag kevés helyen van lámpás kereszteződés. Ráadásul akár négysávos úton is 8 másodperc alatt át kell érni a túloldalra, amit a kijelzőn látni a lámpa alatt, majd újraindul a forgalom. Szóval nagyon kell figyelni, és akkor még nem is beszéltem a sikátorokban száguldozó robogókról, na azok még ijesztőbbek.
A szállásom az Egyetem szomszédságában a Via Mezzacannone-n volt, ez egy kis kanyargós emelkedős utca, aminek egyik kapualjában tudtam bemenni a kóddal, amit előre megkaptam a foglaláshoz. Ez egy igen csak rommá graffitizett kapualj volt, valamint egy kisebb bár is volt mellette. Ismertem a járást, az udvarban hátra kellett sétálni a lépcsőházhoz, majd a kimondottan szűkös lifttel a 4. emeletre érkeztem a recepcióra.
Gyorsan ment a becsekkolás mert nem kellett semmit sem kitölteni, csak a személyit fotózták le, majd megkaptam a kulcsot. Ami nagyon tetszett, hogy a pult mögötti kulcstárolóban ki volt téve a bajnokcsapat játékosainak a kicsi nyomtatott meze. Az egyik olasz úr pedig lekísért a 3. emeletre ahol a szobám volt. Belépve nem ért a bőség kellemes zavara, a korábbival ellentétben egy körülbelül 9 négyzetméteres, belső udvarra néző szobát kaptam, kicsi fürdőszobával. De mivel úgy voltam vele, ide csak pihenni fogok járni, nekem ez is elég lesz. Ráadásul aranyos volt a design az ágy feletti biciklivel, valamint a légkondi is igen hatékonyan működöt, így nem panaszkodtan. Miért is tettem volna? Igen csak régóta számoltam vissza a napokat, hogy ezen a csodás helyen lehessek.
Előttem volt az egész délután és az este is, így neki is vágtam a városnak. Hőség továbbra is éreztette hatását, de azért a sikátorok között az árnyékban kissé kellemesebb volt, de azért a magas páratartalom sem segített. Mivel a szállásom egy sarokra volt Nápoly történelmi sétálóutcájától, így úgy gondoltam ott kezdek.
Az utca egy végtelen sikátor, olyan mint otthon a Nagykörút, minden szakasza más nevet kapott. Viszonylag szűknek mondható, és két kilométeren keresztül szinte teljesen nyíl egyenes. A Forcella negyedtől indul, végig fut Nápoly történelmi belvárosán keresztezve a másik főutcát a Toledo-t, majd egy nagy emelkedővel a Spanyol-negyed háztömbjei között ér véget, a felette magasodó a Castel S. Elmo-val, ami a belváros egyik legmagasabb pontja.
Ezen az utcán időjárástól függetlenül mindig sokan vannak. Rengeteg a kávézó, a cukrászdák, a szuvenír árusok, valamint kisebb trafikok. Egyszóval igazi klasszikus Nápolyi miliő, száradó ruhákkal, robogókkal és SSC Napoli dekorációval mindenütt. Rendkívül autentikus, ráadásul ezekben a negyedekben szinte minden utca ugyanolyan. Szinte omladozott a vakolat, de ez Nápoly házainak 90%-ról elmondható. De ez így van rendjén, ha most sok-sok millió euróból frissen levakolnák a házakat, az egész város látképe kifordulna magából. Ez így van jól, ez így van rendjén, ez így Napoli!
Félúton jártam már, ahonnan össze-vissza kanyargó meredek lépcsőkön kellett felfelé haladni a sűrűn beépített házak között. Én csak azzal motiváltam magam, olyan pazar kilátás fogadni, hogy az bármit megér. Nagy nehezen de csak felértem a tetejére, ahol gyorsan le is ültem egy napfénytől felforrósodott padra. De a látvány magáért beszélt: Nápoly építészetének színkavalkádja, templomok százainak tornyai, a vakítóan kék tenger a kikötőben és mindezt a távoli Vezúv ölelésében. Olyan gyönyörű volt mint amennyire emlékeztem rá, és ez biztos vagyok benne, hogy megunhatatlan is egyaránt.
Mivel éhes voltam és még inkább szomjas, így továbbálltam. Bármennyire is ez a város egyik legmagasabb pontja, az ember nem is gondolná itt ezzel nem ér véget, a Castel mögött egy magas belváros a Vomero található. Ez a tenger felől nem is látható magas sűrűn lakott övezet, tágas utcákkal és nagy háztömbökkel. Nem ez Nápoly legmenőbb városrésze (az a közelben található Posillipo fok, amiről később teszek említést), de egy nagyon menő és tiszta környék. Olyan mintha hirtelen egy másik tehetős észak-olaszországi városban találnád magad, mint mondjuk Bergamo vagy Brescia. Mintha Budapesten felsétálnál a Gellért-hegyre, majd mögötte közvetlenül Lipótvárosban találnád magad. Találtam egy kis egyszerű pizzériát és beületem pihenni egy fél órára.
Sétáltam pár háztömböt, majd elérkeztem Nápoly siklóinak egyikéhez a Vanvitellinél, de nagyon nagy sajnálatomra le volt zárva. Így gyalog indultamútnak a hegyről lefelé. Csak sejtettem merre van az irány, majd magasról megpillantottam a távolban a nagy kékséget, a végtelen tengeri horizontot. Itt a menő tengeri kilátással rendelkező erkélyes házak között haladtam lefelé a szűk lépcsőkön, majd leértem a Riviera di Chiaia-ra. Ez egy körülbelül két kilométeres partszakasz egy szép parkkal, akváriummal, teniszpályákkal és hangulatos közösségi terekkel. Itt mindenképpen szeretném megjegyezni, hogy Nápoly a sok gyönyörű látnivalótól függetlenül egy óriási ipari kikötőváros mint Rotterdam, Hamburg vagy Marseilles. Szóval idilli lehet a kép a tengerparti lélegzetelállító mediterrán partszakaszokról, de sajnos a város tengerparti részének nagy része nem más mint ipari dokk, hatalmas darukkal és konténerek tízezreivel. A belvárosból kijjebb kell kicsit sétálni úgy 10 percet, hogy tengerparti sétányokon sétálhassunk. Viszont, cserébe az nagyon-nagyon hangulatos.
Mikor leértem a hegyről kisétáltam a tengerpartra, ahol egy kis hullámtörőkkel övezet strandon találtam magam, a Mappatellán. Fürdőruha nem volt nálam de nem bírtam ki, hogy térdig be ne menjek be hűsítve magam egy kicsit. Sokan napoztak a parton és sokan fürödtek is itt, de azért nem mondanám kristály tisztának, sőt. Oké, nem a Maldív szigetek fehér homokos pálmafás tengerpartjára számítottam. Félreértés ne essék, nem volt teleszemetelve és nem ragadt rán a kosz, egy kis megmártózásra bőven jó a belvárosban. Azért tetszett a hangulat, a körülöttem lévő lazaság a munka után leeresztő helyiek között. Mintha csak lesétáltam volna itthon a Szent István Park melletti Duna korzóra, lazítani egy picit. De ez azért mégiscsak tenger....
Hosszú nap végére elfáradtam. így elindultam a sétányon hazafelé. A naplementében a parton gyűlt a tömeg és egyre többen ültek be éttermekbe, kezdett eljönni a hangulatos mediterrán este. Én viszont utazástól és a sok kilométeres sétáktól elfáradtam, így a szállás felé vettem az irányt. Átsétáltam a Piazza del Pesciboto hatalmas terén a szintén grandiózus Bazilika mellett, majd végig mentem az Umberto Galleria-n. Ehhez kísértetiesen hasonló van Milánóban is. Csak itt nem nyom agyon a tömeg. Ráadásul látványban semmiben sem marad el lombardiai kistestvérétől.
Folytattam az utamat visszafelé, majd rátértem a Toledo-ra. Említettem Nápolynak két főutcája van, a Toledo a modernebb és a nagyobb. Itt nem egy szűk sikátorról beszélünk, ugyan ez is sétáló utca, de sokkal szélesebb és inkább a világmárkák boltjai vannak többségében, ráadásul a metrómegállója is nagyon menő (erről később teszek említést).
Ugye ez a spanyol negyed keleti széle a domboldalban, ezért felfelé még beiktattam egy kisebb sétát a Maradona falfestményhez. A dolognak az a bája, anno mikor itt jártam egy esős novemberi estén, csak véletlenül találtam rá. Amióta az argentin félisten eltávozott közülünk, ez egy igazi zarándokhellyé vált. Ezt mondom tiszta jóindulattal. Kissé rosszmájúan pedig azt tudom mondani, hogy egy kisebb bazárt építettek ide, árusokkal és büfékkel, kihasználva a nagy érdeklődést. De nem is szeretnék belekötni, a spanyol negyed látképébe nem ront bele, így nem is ítélkezem felette.
Már kezdett teljesen besötétedni ezért már tényleg elindultam visszafelé a szállodába. Még beugrottam egy boltba venni vacsorára egy kis sonkát, sajtot, olajbogyót, és milyen jól tettem! Igazi autentikus olasz vacsorát rittyentetten össze a kis szobám íróasztalán. Volt annyira mennyei, hogy felért egy gyertyafényes vacsorával egy tengerparti étteremben. Aztán nyugovóra térten az első nap kezdeti lelkesedése után.
Csütörtökön ébredés után napfelkeltét követően elindultan inni egy finom kávét és szerezni valami harapni valót. A Via Mezzacannone aljában a Via Umberto található, ami a Rákóczi út helyi megfelelője viszonylag nagy forgalommal. Bár ez reggel hétkor még annyira nem éreztette hatását, viszonylag nyugodt volt minden. Az ébredező városban beültem egy kis kávézóba, rendeltem egy brióst és egy kávét. Finom volt mint mindig. Viszont az el kell mondanom, Nápolyban az összes kávézóban és bárban ugyanaz kínálat, és reggelire csak édes croissant-ok és briósok vannak. Később ezeket leváltják a mini pizzák és egyebek, de reggel csak valami extrém édeset lehet fogyasztani. És azt sem túl olcsón, de azért mégse fornettin kellett élnem, ami manapság már szintén igen drága lett Budapesten és mellette olyan amilyen.
Reggeli után tettem egy kört Forcellában, amely környéket én személyesen szintén imádtam a Gomorra sorozatban. Itt éltek Enzo-ék, a kegyetlen sikátori díler srácok, akik robogókban csoportba verődbe vették fel a harcot Nápoly többi klánjaival szemben. Ellátogatta. a sorozat egyik ismert szimbólumához, a San Gennaro de Jorit Agoch falfestményhez. Ez a környék úgy volt a sorozatban beállítva, mint valami földi pokol, de azért nappal egyáltalán nem veszélyes. Okés volt olyan, hogy pár éve lövöldözés közepette több civil is meghalt, de azért szerencsére már más idők járnak errefelé. Néztem áhítattal a festményt, majd úgy döntöttem továbbállok, de nem a félelem okozta, hanem a szemetesekből kitörő elviselhetetlen bűz.
 |
Itt most szeretnék kitérni a megkerülhetetlen témára, a szemét kérdésére Nápolyban. Megnyugtatok mindenkit, senki ne képzeljen maga elé utcákat elborító szeméthalmokat, mert ilyenről szó sincsen. Utolsó látogatásomkor még látni véltem nem egy ilyen több méteres szemétkupacot főleg a Garibaldi mellékutcáiban a Vascoban vagy a Porta Nolánánál, de most nem futottam bele egy ilyenbe se. Maga a belváros, a sétálóutcák, a spanyol negyed, a Vomero, a tengerparti sétány viszonylag tisztának mondhatóak. Rengeteg szemetes van kint az utcán, sőt nyilvános szelektív gyűjtő is már szinte minden sarkon található. A gond inkább perem kerületekkel van. Ott sem áll halomban a szemét, viszont ha például benézel a egy útszéli körforgalom növényzete alá, ott bizony látni sajnos ezt-azt. Dehát ez Nápoly. Tavaly kint voltam egy AC Milan - Napoli bajnokin is a San Siroban, ahol a hazai elit milánói ultrák egy kisebb szeméthalmot összegyűjtöttek a vendégszektor parkolójában, majd kitettek mellé egy táblát: "ezt nektek készítettük ide, hogy otthon érezhessétek magatokat". Ez egy igen találó oltás volt az irányukba, meg kell hagyni.
Pompei
Kimente. az Universita térre, amit időközben amúgy átneveztek Bovia-ra. Itt volt kint egy kis stand amiben programokat értékesítették. Árultak mindent, Vezúvot, Sorrento-t, Caprit hajóval, meg Pompei-t is. Én elsőre a Vezúvot céloztam meg, aztán rájöttem ebben a hőségben lehet nem a legjobb ötlet egy vulkán tetejére felmenni, így végül Pompei-t választottam. Meg is vettem a jegyeket, amik a transzfert biztosították háztól házig. A vulkán esetében van egy csavar, fele annyiba kerül viszont nem visz fel a tetejére. Csak egy megállóba visz, ahonnan még egyszer ki kell fizetni a transzfert. Erre felhívták a figyelmem, szóval kedvesek voltak.
Visszamentem a szállásra készülődni, majd lementem a Boviora, ahol percre pontosan jött a transzfer busz. Mikor felszálltam azt vettem észre, a kb 50 fős buszon lehettek vagy 10-en, szóval hely volt bőven és a légkondi is működött. A busz elindult a külvárosokon keresztül Pompei felé az autópályán. Elhagytuk a kikötőt és a konténerek tízezreit, majd a külvárosban utaztunk. Ránézésre ezek a tömbházak se voltak túl biztatóak kinézetre. Az utunk során a Vezúv mellett haladtunk el, ami bármennyire is nagy történelemmel rendelkezik, azért nem tartom olyan extra nagy látványosságnak. Szintén 2019-ben jártam Szicíliában az Etnán, na az a folyamatosan füstölgő krátereivel és a több mint 3000 méteres magasságával azért sokkal látványosabb volt. A Vezúv a történelme miatt érdekes lehet, meg alapvetően érdekelne, egyszer majd megmászom kissé hűvösebb időben.
Körülbelül 40 perc alatt el is érkeztünk Pompei-hez, ahol közvetlenül a vasútállomás mellett tett le a busz. Itt gyorsan meg is lehetett venni a jegyeket, majd 100 méter séta után már a főbejáratnál voltam. Állítólag főszezonban itt kígyózó sorok állnak, de most pillanatok alatt bejutottam. Kétféle jegyet lehet venni, az olcsóbb sétáló jegyet vettem, nem vezetett sétát. Egyrészről az kétszer annyiba kerül, másrészről nem szerettem volna függeni senkitől. Így elindultam és barangoltam a tűző napsütésben Pompei történelmi utcáin, ami az egyik első város volt már Krisztus előtt jóval a térségben. A történelemkönyvekből és a dokumentumfilmekből mindenki ismeri a történetet. A Vezúv hosszú évtizedekig nem adott komolyabb jelet magától, majd egyszer csak kitört a hajnali órában, a forró láva és a hamu pedig gyorsan végzett mindenkivel aki nem tudott elmenekülni. Az 1700-as években pedig feltárták a települést, na ennyit dióhéjban. Számomra az a dolog érdekessége, hogy azért Pompei nincs közel a Vezúvhoz, a távolban látható északi irányba úgy 5 kilométerre.
A hőség ellenére így is sokan voltak az amúgy igen csak nagynak mondható 8 kerületre osztott területen. Én a térképpel a kezemben néztem meg sorban a nevezetességeket. mint a színház, az amfiteátrum vagy a Torre di Mercurio ahonnan belátni szinte az egész várost. És mindezek elképesztően jó állapotban maradtak meg az utókornak, restaurálás nyomait inkább csak a freskókon lehetett felfedezni. Aki itt jár, az készüljön arra, hogy büfé nem igen van, csak egyet láttam a bejáratnál. Viszont az utcai kutak ma is működnek, amiből szerencsére volt jó pár, hideg ivóvíz folyt belőlük ami kellemesebbé tette a kirándulást. Árnyék nincsen túl sok, ahol pedig van oda sokan beülnek pihenni.
Úgy körülbelül 3,5 órát töltöttem bent, majd keresten egy kijáratot. Volt még egy órám a vissza transzferig, ezért a bejáratnál beültem egy étterembe, amitől nem vártam túl sokat, de végül kellemesen csalódtam. Nem voltak sokan, kedvesek is voltak a felszolgálók, gyorsan hozták is 10 perc után a rendelést. Én rendeltem egy nápolyi pizzát, és kifejezetten finom volt. A paradicsomszósz és a sós hal az omlós tésztával együtt, nem volt okom panaszra. Utána visszamentem az állomásra várni a buszra, ott láttam a vonatra azért sokan várakoznak Nápoly felé. A buszunk kis késéssel meg is érkezett, ami kisebb volt mint ami ide felé hozott és a légkondi se volt a legjobb, de örültem, hogy szusszanhatunk egyet. Mikor leszálltam visszamentem a standra, majd másnapra befizettem a túrát az Amalfi partra is nagy lelkesedésemben.
Úgy terveztem teszek egy kis pihenőt, majd kimegyek a strandra a Mappatellára. Ide már úgy készültem, hogy meg is mártózom a tengerben, ami megint kellemes volt. Tömeg így estefelé nem volt, de lehettek úgy százan. Én csak a hátamra feküdtem a víz felszínén és néztem magam körül a várost a sokszínű házaival, háttérben a Vezúvval. Végül naplementekor visszaindultam a szállásra. A korzón már egyre többen voltak, de egyáltalán nem volt zavaró. Az esti Nápolynak is megvan a varázsa, de én azért ismét fáradt voltam, így a boltban vásároltam vacsorát, ittam egy aperolt a kapualjban lévő bárban, majd felmentem és aludtam is mert reggel korán indultam az újabb túrára.
Positano és az Amalfi-part
A reggeli forgatókönyv se volt más mint előző nap, keresten az Umberto-n egy kis kávézót ahol ittam egy kávét és ettem egy péksütit. 8:45-kor ment a busz szintén a Bovio-ról, tehát csak pár száz métert kellett ismét sétálnim. A busz kicsit korábban érkezett, majd megvártam, hogy a sofőr elszívjon egy cigit és már indultunk is. Itt azért jóval többen voltak már, csak pár hely maradt üresen.
Kaptunk egy nagyon kedves idegenvezető nénit, aki az út során sokat mesélt. Elmentünk a Vezúv mellett, a külvárosban Stabia-ban pedig lementünk a pályáról. Itt is voltak kikötők, nem egy luxusjacht-tal, ahol milliárdosok kelnek vízre. Majd ahogy távolodtunk elértünk a sziklás parthoz, ahol alattunk sorban érték egymást a strandok. Megtudtuk, hogy ide csak foglalással lehet érkezni, csak úgy senki nem mehet be akkora tömeg szokott lenni. Itt tudatosult bennem, hogy a térségben ez így működik, ha nem egy koszos parton akarsz strandolni, akkor kell keresned jó messze egyet a sziklák között, de ennek megkérik az árát is. Viszont elismerem, ezek a strandok nagyon jó infrastruktúrával rendelkeznek és szépen karban vannak tartva.
Ahogy távolodtunk a parton egyre magasabbra és magasabbra ment az út, és már szerpentineken haladtunk. Így átmentünk Sorrento-n is, ami szintén nagyon szép. Itt egy magaslati ponton meg is állt a busz, amíg a buszsofőr megint elszívott egy cigit addig lehetett fotózni. Gyönyörű volt a magas partszakasz, a mélyben kisebb napernyős strandokkal, látni a hullámzó tengert a szikláknak csapódó hullámokkal meg a kisebb hajókkal a vízen. Bíztam benne, hogy a félsziget túlpartja se lesz kevésbé gyönyörű. Folytattuk az utunkat, néhol kisebb dugók alakultak ki a szűk utcákon, de időnk volt mint a tenger. Csak mellékesen megjegyzem Sorrento is elérhető vonattal, úgy másfél óra a Garibaldi állomásról. Tehát nem kell feltétlenül fizetős túrán részt venni, olyan mint kiugrani a Nyugatiból Szobra, és talán nem is kerül többe!
Elkezdtünk távolodni a parttól, átment a busz a hegygerincen majd Amalfi partra érkeztünk egy több száz méter magasan fekvő szerpentinre. Alattunk a mélységben a tenger, felettünk pedig a hatalmas hegyek, amik közül több 1000 méternél is magasabb. Ez elsőre nem tűnik soknak, mert hát ugye a Mátra is 1014 méter magas, csak ezek a hegyek szinte közvetlenül a tengerpart mellett voltak és onnan magasodtak fölénk. Én inkább az utat figyeltem, mert forgalom így is volt a folyamatosan kanyargó úton, valamint az ablakon keresztül lefelé. Néhol olyan érzésem volt egy-egy kanyarban, hogy a busz átesik a korláton és a tengerbe zuhanunk.
Végül az egyik beláthatatlan balkanyar után elénk tárult Positano. Tényleg úgy néz ki mint a képeslapokon, nem hiába világhírű és jár ide ennyi világsztár. Egy magasabb ponton raktak ki minket, majd elindultam a meredek lejtős úton a tenger felé. Egy ideig egy viszonylag szélesebb úton sétáltam, majd itt is sikátorok és lépcsők következtek, éttermekkel és árusokkal. Mivel már kimondottan nagy lett a hőség, így a strandolás volt nála. a prioritás. Maga a sziklák közé szorult partszakasz nagy része napágyakkal van tele, de ezek egy napra kimondottan drágának mondhatóak. Kereslet-kínálat, így is tele volt, érthető valahol. Mellesleg Positanoban egy éjszaka is eltöltése is csillagászati összegű lehet.
Szerencsére volt egy sáv a kisebb hajóknak fenntartott kikötők mellett, így ide le is tettem a törölközőket, bár sok hely nem volt. A homok elképesztően forró volt a talpam alatt, ezért magas léptekkel ugrálva be is mentem a tengerbe, ami ismét nagyon kellemes volt. Voltak sokan a strandon, de nem volt zavaró tömeg, kényelmesen el lehetett férni. Itt is a hátamon lebegtem a víz felszínén és néztem magam felett a meredek hegyoldalba épített ezerszínű házak mozaikját, valamint a szinte vége láthatatlan hegycsúcsokat. Megláttam a hegy tetején egy fehér házat nagy terasszal, azon gondolkodtam mi pénzbe kerülhetett ez a tulajdonosának. Biztos vagyok benne, hogy eurómilliókba. Arra gondoltam, hogy aki meg ott él, az meg a még magasabban a sziklán fekvő villára vágyik, aki meg ott él az meg szintén egy még trendibbre. Én nem vágytam többre, csak hogy egy nyugodt három órát eltöltsek ezen a gyönyörű helyen.
Végül másfél óra csobbanás után elindultam sétálni egyet, vettem innivalót meg egy kis nasit. Éhesek szerencsére nem voltam, mert azért az éttermi árak sem a legbarátságosabbak, de azért nem csillagászati összegeket láttam az éttermeken. Csak mondjuk a nápolyi árak kétszeresét, otthoniak háromszorosát. Végül visszasétáltam a magaslati ponton található buszmegállóba, ahova némi késéssel meg is érkezett egy másik busz amire a jegyem ugyanúgy szólt, és elindultunk Amalfira.
Maga Amalfi település sokkal kisebb és kevésbé látványos mint Positano, de ettől függetlenül ugyanúgy szép. Itt is van szűken a sziklák között épített strand, valamint egy völgybe vezető sétáló utca a Szent András Katedrálissal. Itt is sorban voltak az éttermek, cukrászdák és a boltok, de már közeledett a szieszta, így sorban bezártak. Találtam egy kis bárt ahova beülte.enni egy szendvicset, majd kiülten a kis kikötőbe. Itt sorban hozták-vitték a kisebb hajók és csónakok a turistákat, én meg a lábamat a tengerbe lógatva pihentem a mólón. Volt egy filmbe illő jelenet is, jött egy szép nagy jacht, leszállt egy család akiket vártak a londinerek egy kis elektromos autóval és vitték is őket a szállodába. Azért ez elég menő látvány volt, megfogadtam egyszer én is így jövök majd ide, de egyelőre szívesen utazom itt egy turistabusszal is.
Még egy kicsit sétáltam, majd ismét pontosan érkezett a busz, ami visszavitt minket Nápolyba. Miután megtelt az idegenvezető elmondta, forgalom nélkül másfél óra az út, majd ismét megismételte nagyobb hangsúllyal és kiemelte: forgalom nélkül! Itt csak sejtettem mire gondol. Majd folytatta, ha bárkinek bármi problémája van, ide ülhet a buszsofőr mellé, ezzel jelezvén bármi is lesz, jobb türelmesnek maradni. Nem kellett hozzá sok ész, már láttuk is mire utal. Hát nem lehet könnyű ezen a szűk úton manőverezni, ahol nem egyszer be is állt a forgalom. Ilyenkor az idegenvezető kiugrott és terelte a forgalmat, hogy az autók és a robogósok mellett el tudjunk menni. A buszsofőr és a hölgy előtt is le a kalappal, nem egy necces szitut oldottak így meg. Végül amikor elhagytuk az Amalfi partot, mindenki elkezdett tapsolni és éltetni őket.
A visszavezető út is magasan húzódott, itt is több mint ezer méter magasban érkeztünk meg Stabia városa fölé, mintha egy repülő ablakából néztünk volna lefelé. Úgy fél óra alatt le is jutottunk a szerpentineken, majd már az autópályán robogtunk is vissza a Vezúv és a tenger között Nápolyba.
Ezt a nap se volt kevésbé fárasztó, de mivel gyönyörű helyeken jártam így boldogan tértem vissza. Annyi erőm még volt, hogy kisétáltam a Piazza del Gesú Nuovo-ra, ahol egy hangulatos étterem teraszán vacsoráztam egyet, majd napom végeztével elmentem aludni.
Random tömegközlekedés, siklók, Stadio Armando Maradona és a Posillipo fok
Utolsó napra is meghagytam a spontaneitást, így úgy döntöttem, hogy veszek egy napi jegyet tömegközlekedésre és bejárom a várost. Jó szokásom szerint az Universitán megittam a kávémat és reggeliztem, majd vásároltam egy napijegyet. Lementem a metróba, ami pont előtten ment el. Nos ez Budapesten hétvégén késő esti órákban sem gond, de itt 25 percenként jár a metró, szóval kicsit várakoznom kellett. Szóval senki ne ezzel menjen last minute a vonathoz vagy hasonlók. Amúgy a sárga vonal Nápoly klasszikus metrója, a többi inkább vonatok a város alatti alagutakban. A metró a Garibaldiról indul (helyi Keleti), végig fut a tengerparttal párhuzamosan a kikötő felé, majd elindul a magasabb pontok felé a hegyes részre, végül a város mögött kijön a föld alól és a Scampia a végállomása a lebontásra ítélt hírhedt gettóval.
Felmetróztam a Medaglie D'Oro állomásra a Vomero negyedbe, ami egy magaslati Oktogon, innen pedig a Vanvitelli felé mentem egy hangulatos sétálóutcán. Mivel már szombat volt, így gyűlt a nép, kinyitott a helyi piac is. Ezen a környéken öltözetükből ítélve a felső középosztály lakhat, szép rendezett házak és tiszta utcák fogadtak. Sajnos a Vanvitellinél nem működött a sikló. így a terv az volt, kis kerülővel lemegyek a Montesanto állomásra siklóval, majd kivonatozom a stadionhoz.
Egy idősebb urat kérdeztem merre van a másik megálló aki kérte kövessük, majd egy szintén kedves olasz hölgy aki meghallotta nem tökéletes az olaszom, elkísért az állomásra ahonnan siklóval mentem lefelé.
Gyorsan leértem a Montesantora, ami egy tér és vasútállomás is egyben. Az az érdekessége, hogy belépünk az állomásra, és a peron végén két alagútban futnak a sínek a városból kifelé. Ide nem volt jó a napijegy, azért vettem vonatjegyet, csak annyit mondtam Stadio Maradona és már adta is a pénztáros úr. Érdekesség, hogy nem engedik az utasokat a peronokon várakozni egy fotocellás ajtó mögött kell várni és amikor beér a szerelvény, mindenki leszáll, akkor nyitják ki.
Felszálltam, még hely is jutott, majd elindult a szerelvény az alagútban. Néha kijött a föld alól, ott állomások is voltak, majd megérkeztünk a Mostra neve állomásra. Emlékeim szerint ez egy nagyon lepukkant állomás volt, de utóbbi években kapott némi ráncfelvarrást, tele van SSC Napoli poszterekkel és festményekkel.
Kijöttsn a felszínre, majd megláttam a stadiont. Itt a 2019-es blogbejegyzésemből idéznék, mert bajnoki cím ide vagy oda, semmi nem változott:
"Kb 300 métert kell sétálni a San Paoloig egy lepusztult parkon keresztül. Megérkeztem a stadion kerítéséhez és úgy éreztem magam mint régen a diősgyőri stadionnál, csak ez sokkal monumentálisabb. Én szeretem a régi klasszikus stadionokat, nincs azzal baj, hogy rozsdás a szerkezete és szabadon nő a gaz mindenhol. Az a furcsa számomra, hogy azért mégis csak egy Bajnokok Ligájában szereplő csapat otthonául szolgál.
Végül találtam egy nyitott kaput
amin egyszerűen csak besétáltam és elhaladtam a porta mellett, rám se
nézett senki, majd a stadionban találtam magam. Oké, belül azért nem néz
ki rosszul."
Sajnos ez a kapu most zárva volt, így csak körbe tudtam sétálni a stadiont. Szinte egy lélek sem járt erre, csak közvetítőkocsiknál tevékenykedtek, mivel másnap meccset játszott a csapat. A stadion mögött volt egy árus, akitől vettem egy igazán autentikus pólót.
Miután végeztem visszavonatoztam a Montesantora, majd lesétáltam a Toledo felé vezető lejtős kanyarodós utcán, ami gyakorlatilag egy kisebb piac ilyenkor. Van itt mindenféle árus, igazán hangulatos. Mindenképpen szerettem volna megnézni a Toledo metróállomást, mert szerintem építészetileg lenyűgöző. Csináltam is egy videót róla miért gondolom így.
Metróval visszamentem a szállásra, majd úgy terveztem kimegyek a Posillipo fokra, Nápoly Rózsadombjának tekintendő félszigetre. Kimentem a kikötőbe ahol éppen jött a villamos amire felszálltam, majd egy megállót mentem a végállomásig. Hát itt meg kell jegyeznem, aki rajong a villamosokért Milánóban, Prágában, Lisszabonban vagy akár Melbourne-ben, az ne számítson nagy élményre. Ennél még a miskolci metró is ezerszer hangulatosabb. Két vonal van, egyik a kikötő mellett fut, a másik pedig szintén a kikötőt köti össze a Poggiorealéval, ami a hírhedt helyi börtön. Mivel csak a kikötőig ment, így elsétáltam egy szép sétálóutcán a Chiaia-n keresztül a Riviera de Chiaia-hoz, majd a 140-es busszal elmentem a Mergelinához, ami mellett a tengerpartról a magasabban fekvő Posillipo fokara visz fel a sikló. Alig voltak a megállóban, majd 10 perc várakozás után már fent is voltam az elit negyedben a város felett. Itt is sétáltam egy órát, de szinte egy lélek nem volt az utcán. Találtam egy kisebb parkot, innen is káprázatos a kilátás a nápolyi-öbölre.
Miután végeztem a sétával visszamentem a Mergellinára, kiülten a partra egy kis büfébe és néztem a csónakok között pancsoló és napozó helyieket. Ez se egy szép és tiszta strand, de azért elvoltak. Elindultam visszafelé és megvártam a 140-es buszt, ami most tele volt. A Posillipo fokon is található több strand, így sokan oda járnak ki, afféle helyi Római part. Leszálltam, séta vissza a szállásra, majd végül ismételten a naplemente után a Piazza Gesún vacsoráztam egy étteremben. Mivel szombat este volt, így nagy volt az élet a városban, ezért elindultan a Toledora és a környékére egy búcsúsétára.
Másnap hajnali ötkor keltem, mert a gépem 8:30-kor szállt fel, így az ébredő városban sötétben indultam el. Szinte egy lélek nem volt az utcán leszámítva pár taxist. Még közel se volt napfelkelte, majd mikor a Bovion sétálta. keresztül, lekapcsolták a közvilágítást. Szinte korom sötétben araszolgattam az utcákon. Ahogy közeledtem a kikötő felé pár bár mellett elhaladtam, itt helyi kis tinik afteroztak a szombati buli után. Az összes fekete polóban volt és hangosan nápolyi dialektusban beszéltek, de nem foglalkoztak velem.
A reptéri busz ugyanonnan megy vissza ahonnan érkezik, 10 percet vártam és jött is, megvettem az 5 eurós jegyet és csak hárman voltunk rajta. A csendes és sötét utcákon haladva még egyszer megláttuk a Vezúvot, ami körül a felkelő nap érdekes módon lilára festette a horizontot. Igazán impozáns volt. Az üres busz és a kényelem gyorsan tovaszállt, mivel a Garibaldinál felszálltak vagy negyvenen. Viszont, csak 15 percet kellett kibírni és már kint is voltam a terminálon, ahol minden nagyon gyorsan ment a reggeli órákban, majd terv szerint felszálltunk.
Felszállás után láthattuk a magasból utoljára a Vezúvot, majd gyorsan elhagytuk Olaszország légterét, nagy sajnálatunkra.
Bármilyen forróság is volt a tartózkodásom alatt, könnyen és gyorsan megszoktam Nápoly egyedi varázsát. Én másodszor jártam itt, de harmadszorra is ugyanúgy visszajönnék. Nem csak azért mert bőven van látnivaló, hanem azért, hogy újra átéljem ezt az egyedi atmoszférát amit a vibráló Nápoly ad nekünk. Szinte minden tökéletes volt, minden a terveim szerint alakult és semmi, ismétlem semmi atrocitás nem ért, sehol sem éreztem magamat veszélyben.
Napoli, grazie assai!
