Feltennék magamnak egy kérdést: valóban Róma lenne a világ legszebb városa? Ez elég szubjektív és a kérdés tulajdonképpen megválaszolhatatlan. Szerintem mindenkinek az számít a legszebb városnak, ahol nagyszerűen érzi magát, és ki tud kapcsolódni, legyen az Hódmezővásárhely, Párizs vagy Buenos Aires. Viszont Olaszország fővárosában egy külvárosi mellékutca macskakövének is van egy leírhatatlan rezgése. Bármelyik utcán sétáltunk, bármelyik térre ültünk ki egy kávéra, mindenhol körbevesz a történelem, a kultúra és az a légkör, amit csak ez az ország tud adni. Itt meg hatványozottan.
Mivel nagy Olaszország fanatikus vagyok sokan meglepődnek mindig azon, hogy Rómában még nem jártam soha életemben, miközben Tieszt-től Szicíliáig sokfelé sodortak útjaim. Két alkalom is volt amikor ott lehettem volna, de valami triviális ok miatt végül nem jutottam el. De mindig mondogattam magamban, egyszer elutazom ide, hogy lássam ezt a csodát. Mert Rüma minden túlzás nélkül egy csoda, ez vitathatatlan.
Sokan azt sem értik miért járok rendszeresen Milan meccsekre, miközben annyi szép látnivaló van még ebben a csodálatos országban. Ezzel nem tudok vitába szállni, szóval úgy éreztem kell némi változatosság. Éppen Nápolyban nyaraltam augusztusban, amikor azon gondolkodtam egyik nap egy gyorsvasúttal átutazom a fővárosba, de végül elengedtem. Akkor úgy döntöttem ide teljesen felesleges egy napra jönni, így végül lefoglaltam a repjegyet Rómába, beékelve két milánói túra közé.
Miután ezt elintéztem jött egy nehézség, mégpedig szembesülni a szállodai árakkal. November első hétvégéjén terveztem utazni, ami távolról sem csúcsszezon. A keresőbe beállítottam egy tervezett keretösszeget szállodára (nem is keveset), és ránéztem a térképre. Szinte nulla találat. Nem is értettem mi történik, eddig bárhol jártam feldobott a kereső vagy 50 potenciális szálláshelyet. Hát itt nem.
Rómában a szállás elképesztően drága. Mármint nem azt mondom megfizethetetlen, viszonylag sokat utazom és is szállodaiparban dolgozom, szóval tudom nagyjából mire lehet számítani. De erre én sem voltam felkészülve. Amiket a tervezett keretemnek feldobott a foglalási oldal (ahol mint szállodás foglalhattam kedvezménnyel), az mind Róma külvárosában volt található. Leszámítva pár lepukkant hostel-t. Na itt stratégiát váltottam, és elengedtem a szállodai feelinget, jó nekem egy lakás is. Hát azok sem tűntek olcsóbbnak...
Végül elengedtem mindent, csak azt néztem jó áron legyen és metró közelben, szóval nagy nehezen sikerült találni egy olyat, ami elnyerte tetszésem. De még mennyire! Iszonyat jó kérót találtam. Olcsó ez se volt, nem is volt közel a városközponthoz, de mégis odáig voltam érte.
Szóval a szervezés ezen része már megtörént, amikor csatlakozott a tervezett utazásomhoz Ágoston is. Már régóta "fűzögettem", hogy tartson velem. Aztán mikor együtt kilátogattunk a Rally Hungary-ra szeptemberben, végül rábeszéltem és meggyőztem, így ő is lefoglalta a repjegyet. Ennek baromira örültem, mert ugyan szoktam egyedül utazni, de sosem árt ha az ember nem csak magára van hagyva egy európai metropoliszban.
Eljött hát a várva várt nap november 3. péntek este, egy húzós munkanap végén máris üldögéltünk a Liszt Ferenc reptéren. Na akkor kezdett a légitársaság olyan üzeneteket küldözgetni applikációban, hogy elképzelhető a római gép nem fog felszállni a nagy széllökések miatt. Na gondoltam magamban anyátok, nekem megvan a meccsjegyem, ha kell eltérítek egy gépet és azzal utazom.
Végül fél órás késéssel megérkezett a járat, aztán fel is szállhattunk. Éjszakai repülésekben általában nincs semmi élvezet, így most se volt, légörvénybe is csak háromszor kerültünk. Viszont mivel a gép jobb oldalán ültem, leszálláskor láthattam felülről az éjszaka fényében megvilágított Stadio Olimpico-t és a Colosseumot is. Tudtam ide visszatérek!
A repülőút és a leszállásunk is sima volt. Mivel a gépen teljesen más helyen ültünk, Ágostont megvártam a fotocellás ajtóknál. Este 10 óra volt, és igazából azt se tudtuk innentől hogyan tovább. Őszintén bevallom, ennek utána kellett volna néznem, de hát minden ilyen nagyvárosban meg van oldva a transzfer a centrumba valahogy. A terravision itt is üzemeltet buszokat, viszont az utolsó 22:30-kor indul a Terminihez, mi meg menetrend szerint 22 órakor szálltunk le. Így ha késéssel kellett volna kalkulálni nem értük volna el. Pontban 22:25 volt, mikor kijöttünk. Megláttunk egy automatát, ahol néztük na vajon milyen opciókat dob fel. Elsőre nem értettük, most busz vagy vonat jegyet kell venni, vagy mindkettőt egyszerre? Hát próba szerencse, megvettük azt amit felajánlott a gép.
Az éjszaka sötétségében a reptér parkolójában próbáltuk kibogozni, hova megy a tömeg, meg egyáltalán mit is kezdjünk magunkkal. Csak a baj ott kezdődött, hogy egyáltalán nem volt tömeg. A parkolóban lézengtek páran, majd egy buszsofőr segítségével megtudtuk melyik megállóba kellene mennünk. Volt még ott két magyar hölgy, akik hozzánk hasonlóan keresték a megoldást, egyik megkérdezett hova szeretnénk eljutni? Én meg csak rávágtam: Rómába!
Nagy volt a meglepődöttség, elhihetitek...
Szóval az volt a lényeg, egy buszra kellett felszállni, ami 20 perc alatt elvitt egy elhagyatott vasútállomásra, ahol át kellett szállni a vonatra. Nos ezzel szerencsénk volt, mert pont úgy tett ki a busz valahol Róma külvárosában, hogy elértük a vonatot. Mintha Dunakesziről kellett volna bejutni a Nyugatiba, ez azért valljuk be: easy, illetve facile.
A vonat amúgy szinte teljesen üres volt, leszámítva két amerikai lányt akiket pont ide sodort az élet. Mellettünk beszéltek egymással a nagyon hangosan, és legalább rohadt idegesítő vonyítós flegma angoljukkal. Az utazás körülbelül 20 percig tartott majd a vonat elkezdett lassulni és végül megállt. Mi meg azt hittük már a Terminin vagyunk a római vasútállomáson, és ez igazából meg is állta a helyét. Viszont ahol kirakott a vonat, az kb. egy kilométerre volt a peronok végétől. Csak néztük a távolban a Termini fényeit, a világ végén. Az állomás óriási, hatalmas, vagy fogalmazhatnék úgy is, hogy kurva nagy. A milánói Centrale se kicsi, de itt egy Nyugat Pályaudvar elférne az egyik sarkában is. Szóval kellett sétálni nem keveset, majd megérkeztünk a peronok végéhez. Az egész olyan mint egy pláza, tele boltokkal, de késő este révén minden zárva volt. Kivétel az éjjel nappali shop, ahova beugrottunk venni pár dolgot. De itt is érdekes volt, hogy alig lézengett pár lélek rajtunk kívül. Bár voltak rohamrendőrök, akik gondolom a Bolognából hazafelé tartó Lazio drukkerekre várhattak.
Lementünk a metróba ahol bolyongtunk egy ideig, mert itt is két vonal találkozik egymással, nekünk meg teljesen le kellett menni a piros vonalhoz. Első benyomásra a metró nagyon lehangoló, 90-es évek Blaha Lujza tér feelingem volt. Nagyon rossz állapotban vannak egyes megállók, de hát ez van, minket nyilván a felszínen érdekelt a város. Na meg az utazó közönség is érdekes volt így az éjszakába lépve, szerintem mi tűntünk a leginkább olaszoknak. Ennek ellenére azért félelem érzet nem volt bennünk, de figyelni kell azért a zsebekre, mert sok más között Róma a piti tolvajok fővárosa is.
Maga a szerelvény teljesen rendben volt, innen 3 megállót kellett utazni a San Giovanni-ig, ahol átszálltunk a C vonalra. Viszonylag újnak mondható, ráadásul még építés alatt áll. Ez a vonal Róma külvárosából indul, gyakorlatilag olyan mintha HÉV lenne. Viszont építik tovább folyamatosan befelé, többek közt készül az állomás Colosseum-nál is. Itt is kellett még a föld alatt menni két megállót, utána ha jól tudom megy a felszínre a külvárosban.
Meg is érkeztünk a Pigneto negyedbe, ami lokáció szempontjából Zuglóra emlékeztetett. Én azt hittem itt csak tömbházak fogadnak és kihaltság, ezzel ellentétben kifejezetten nyüzsgő környék volt, rengeteg bárral és étteremmel, szóval volt éjszakai élet a javából. Innen 3 perc séta után meg is érkeztünk a lépcsőházhoz ahol a lakás volt. A tulajjal amúgy booking-on chateltem végig olaszul, nagyon segítőkész volt és mindenre azonnal válaszolt. 23 óra tájékán érkeztünk meg. Végig hotline-ban voltunk, írtam neki chat-en siamo arrivati, 5 másodperccel később már nyílt is az ajtó. A lakás a 7. emeleten volt megtalálható, egy kis számkódos dobozban megtaláltuk a kulcsot és már bent is voltunk. Nagyon tetszett mind a mérete, mind a felszereltsége, tágas volt és jól felszerelt. Ágoston az amerikai konyhában található kihúzható kanapé mellett döntött, én pedig bementem a a hálószobába. Felhúztam a redőnyt és ez a látvány fogadott.
Nagyon elégedettek voltunk a szállással. Még egy-másfél órát beszélgettünk, átnéztük a másnapi programot, mert rengeteg látnivaló várt ránk. Ráadásul úgy terveztük megtoljuk a szombatot, hogy vasárnap a meccs legyen a fő műsorszám.
Reggel pedig erre ébredtem.
Szóval szép napra ébredtünk, így elindultunk reggelizni valamit és inni egy kávét. Teljesen nyugodt hangulat volt 8 óra körül, sétatávolságra volt egy kis utca ami szombatonként piacnak ad teret, az árusok már pakoltak is. Egy bárban ittunk is egy kávét, majd az ABC-ben vásároltunk reggelire valót. Kifejezetten jó kis reggelit rittyentettünk össze, majd útnak indultunk városnézésre.
Szinte végig egyenes, egy kis S kanyar van benne pár kilométer után. Ezt azért fontos tudni, mert innen kell lekanyarodni a Trevi-kúthoz. Ami rászolgál a hírnevére, valóban lenyűgöző, de ezt a világon mindenki tudja. Ebből fakadóan rengetegen voltak már délelőtt is. Azt nem mondom, hogy egymást taposták az emberek, de egy kisebb kézilabda csarnokot megtöltöttek volna a kis téren.
Elmetróztunk a Republica állomásra, ami a kiinduló pontja egy tartalmas városnézésnek. Az innen induló Via Nazionale gyakorlatilag a helyi macskaköves Rákóczi út, ami végig megy a belvároson, majd a Vittorio Emanuelle hídon a Teverén átjutva az angyalvárhoz és a Szent Péter Bazilikához visz. Érdemes itt közlekedni, mert centrumban van és kis letérésekkel elvezet az összes fő látványossághoz. Innen a macskaköves utcácskákon elmentünk a Pantheon-hoz, ahol egy ideig sorban álltunk, de végül úgy döntöttünk továbbmegyünk.
Tökéletes időt fogtunk ki, volt vagy 20 fok. Szombat volt, szóval nagy forgalom nem volt az utcákon, a főbb látványosságokat leszámítva nem is lehetett érezni annyira a tömeget mint mondjuk Velencében. A belvároson kissé nehezen ismeri ki magát az ember, mert nincs két egyforma kereszteződés, és a kis utcák meg a sikátorok össze-vissza kanyarognak. Szóval jó ha van a kéznél térkép. Elugrottunk a Lazio store-ba is megnézni kíváncsiságból, de semmi érdekeset nem találtam amit elvittem volna relikviaként, na meg tulajdonképpen Róma meccsre jöttünk.
Kis bolyongás után elmentünk a Lago di torre Argentinához, ami egy szépen feltárt ókori tér. Emellett még arról híres, sok-sok macska gyakorlatilag egy kis kolóniát alkot.
Ezután következett a napom fénypontja, a Vittorio Emanuele II. emlékmű, amitől leesett az állam élőben, pedig még fel se mentünk rá. Egy kis dombon található a város közepén a Santa Maria Bazilikával, Romulus és Remus szobrával, valamint a Capitolini múzeummal és kilátással a Forum Romanum-ra. Az itt található látnivalók már önmagukban megérnének egy napot és egy 25000 karakteres beszámolót, úgyhogy csak a lényeget írnám le. A város felé magasodó emlékműre fel kell baktatni sok-sok lépcsőn, a hátuljában pedig két panoráma lift visz fel a tetejére.
Sorban állás közben tudtuk meg, ma kivételesen nem kell fizetni érte, kaptunk két ingyenjegyet, ezzel spórolva magunknak 16 eurót fejenként. Körülbelül negyed órát álltunk sorba, majd beszálltunk a liftbe. Kilépve a liftből teljes városi körpanoráma fogadott minket, nem is kell ezt túlcifráznom, teljesen lenyűgözött. Mivel csodás időt fogtunk ki, az egész ötmilliós metropoliszt be lehetett látni innen. Nem tudom a képek mennyit adnák át ebből, de aki még nem járt itt az azonnal foglaljon repjegyet. Bekerült életem top 10 utazós élményei közé, olyan helyszínekkel vetekedve mint a petra-i kincstár, a marrakesh-i sikátorok, a nápolyi spanyol negyed, Polignano al Mare magaspartja, vagy az Etna.
Lejutni viszonylag gyorsabban tudtunk a liftekkel mint felfelé, majd a Colosseum felé vettük az irányt. Nem szeretnék végletekig szentimentális lenni, de sétálva a világhírű Amfiteátrum felé a Via dei Fori Imperali-n olyan érzésem volt, mintha hazaérkeztem volna, szerintem egy méterrel a föld felett jártam. Ugyan voltak az utcán turisták, de senki sem rohant, mindenki nyugalomban sétált az utcán vagy üldögélt egy padon egy utcazenészt hallgatva, akikből viszonylag sok volt. Nem volt tolongás, nem kellett kerülgetni a szelfizőket, olyan földön túli nyugalmat éreztem, hogy arra a fél órára szerintem fiatalodtam vagy 15 évet.
Elsétáltunk a Colosseum mellett, ami valóban grandiózus. Bizonyára belül is érdekes, de úgy voltunk vele nekünk elég egy aréna látogatás hétvégére, az pedig a Stadio Olimpico lesz. Szóval kívülről megcsodáltuk, majd úgy döntöttünk ebédelünk egyet, majd visszamegyünk a szállásra kipihenni az első etapot és este folytatjuk.
Nem messze találtunk is egy egész jó éttermet nyüzsgő terasszal ami tele is volt. A főpincérhez léptem, mondtam csak ketten vagyunk, és már intézett is egy asztalt! Megkaptuk az étlapot, és nem esett le az állunk az áraktól, sőt. Bármit is néztem az étlapon, nem érte el egy átlagos online ételrendelős oldal árait, de a pesti éttermi átlagáraknál se volt jelentősen magasabb. Gondolok itt 7-8 eurós pizzákra, 500 méterre a Colosseumtól. Ráadásul rengeteg volt a felszolgáló is, nyüzsögtek és fel alá rohangáltak mint a mérgezett egerek. De mind kedvesek voltak és mosolyogtak, nem tűntek egyáltalán frusztráltnak, pedig a kis étteremben terasszal együtt lehettek vagy ötvenen, fullon volt. Gyorsan felvették a rendelést, gyorsan ki is hozták, minden hihetetlenül flottul ment. Én igyekszem amúgy mindenhol Napoletano pizzát enni, összehasonlítani egy autentikus nápolyival, most is azt rendeltem. De azt kell hogy mondja, ugyan finom volt, de messze volt az igazitól. Nápolyon kívül egyedül a milánói Dogana étteremben eszem rendszeresen olyat amiért odáig vagyok, de Nápolyon kívül valahogy nem sikerül ezt olyan szinten összehozni. Sebaj, csalódott azért így sem lehettem.
Az viszont már inkább volt zavaró, hogy miután végeztünk a felszolgálók elkezdtek frusztrálni minket, elénk tették a számlát meg hasonlók, majd jelezték foglalás van az asztalra 10 perc múlva. Jó hagyjuk már, láttuk kint a sort akik arra vártak bejussanak, egyértelmű volt itt minél több vendéget át kell forgatni. Nem terveztük, hogy még órákat üldögélünk itt egy sör mellett, de azért na, ki ne dobjanak már miután elfogyasztottuk az ebédünket! Igyekszem a várost nem kritikus szemmel nézni, de ez a kevés negatívumok egyike volt. Így végül fizettünk és kis sétával valamint metrózással visszamentünk a szállásra, mert már vagy 15 kilométer tuti volt a lábunkban, és még messze volt a vége.
A szálláson mindketten pihentünk pár órát, majd mire beesteledett újult erővel indultunk a városnak. Közben beesteledett és ami még rosszabb elkezdett esni. De minket ez sem tántoríthatott el, elindultunk a "Budai" oldalra a Szent Péter térhez, a Bazilikához. A metróról a spanyol lépcsőnél szálltunk le, amit meg is tekintettünk. Nos napsütésben bizonyára nagyobb élményt ad, ezért nem másztuk meg, inkább folytattuk az utunkat a Tevere irányába a Via della Fontanella di Borhesen, ami legalább olyan hosszú mint a neve. Nem voltak üresek sem az utcák, sem az éttermek, de azért érezhető volt a jó idő hiánya. Félúton átmenetileg beültünk egy bár teraszára, ahol egyre hidegebb lett, ezért bekértük magunkata belső részre. Jó is volt, leszámítva azt az esetet amikor egyik felszolgáló elejtett egy üvegekkel teli tálcát, ami úgy összetört, hogy pár szilánk a fejemet találta el. Szerencsére nagy ijedtség ellenére semmi bajom nem lett, de mindenki, még az üzletvezető is bocsánatot kért. Mondjuk kedvezményt nem kaptunk, de ez azért jól esett.
Folytattuk az utunkat és végül a monumentális Szent Péter-Bazilika előtt találtuk magunkat. Mivel zuhogott az eső és már be is esteledett, alig lézengtek rajtunk kívül. Leszámítva rengeteg sirályt, amik ott lebzseltek vagy repkedtek körülöttünk. A Bazilikába már nyilván nem jutottunk be, de kívülről is igen csak impozáns. Ami engem meglepett, képeken és a tévéből, na meg az Angyalok és Démonokból nekem az jött át, hogy ez egy nagy sík tér, de a valóságban közel sem az. Nagy mértékben emelkedik a Bazilika felé, na meg itt-ott hullámzik a macskaköves felszíne is. Na meg sok-sok kordon is az ember útját állja. Mindenesetre a maga a katolikus vallás és a kereszténység alfájában eltölteni fél órát igen csak megható volt számomra.
Mivel már ronggyá áztunk visszaindultunk és mentünk egy kört az Angyalvár körül, de ez se szándékos volt, hanem mert eltévedtünk. Körbementünk, de egyik oldalról egy zárt vaskerítés fogadott minket, másik oldalon pedig egy 10 méter mély árok ami a várat övezi körbe. Így jó 20 percet tovább áztunk, majd mire kijutottunk bementünk egy Tevere parti kiülős hely teraszára kicsit megszáradni és pihenni. Na ott éreztem itt tuti súlyos megfázás lesz. Így is lett...
Utána elsétáltunk a Lepanto állomásig, majd visszametróztunk a szállásra. Hosszú nap volt teli élményekkel, de rendesen elfáradtunk így eltettük magunkat másnapra.
Ahogy számítottam rá, úgy is keltem, igen csak legyengülve és náthásan, de az sem állhatott az utunkba, mert este várt minket a meccs. Végül úgy döntöttünk vasárnap már nem járjuk csontig a lábunkat, bemegyünk a városba, ebéd majd utána készülődünk a meccsre. Célpontnak kinéztem az AS Roma store-t a belvárosban, és úgy voltunk vele megyünk amerre utunk visz, majdcsak lesz valami.
El is mentünk a store-hoz, ahol szintén nem találtam semmit ami relikviaként felkeltette volna az érdeklődésem. Viszont egy utcai árusnál vettem egy egész jó Róma sálat. Fel persze nem vettem, mert hiába volt aznap meccs ne felejtsük Róma másik fele, illetve maga tartomány nem más, mint a Lazio. Idén már volt szerencsém hozzájuk a Milan Lazio meccs után a metróban, akkor nem volt semmi összetűzés, de jobb kerülni a feszkót velük. Állítólag Róma belvárosa inkább az AS Roma területe, de a tehetősebb külvárosok és maga Lazio tartomány egyértelműen a kék sasok territóriuma. Bevallom nagyon régi vágyam egy római derbi, ami remélem előbb-utóbb össze is jön majd.
Mivel igencsak el voltam már fáradva és erősen náthás is lettem, ebéd után még a meccs előtt visszamentünk a szállásra.
Aztán eljött a fél 4, irány a Stadio Olimpico a város másik végében. Elárulok egy titkot, nem a belvárosban van, sőt igen csak messze található tőle. Mintha Budán lenne a Római part környékén. Egy ideig elmentünk metróval a Lepanto állomásig, de innen körülbelül 3-4 kilométer séta várt ránk, ami nem nem tűnik soknak, de valamiért mégis az volt. Csak sejtem mi lehet az oka, valószínűleg a sok többsávos utak kereszteződése, meg a piros lámpánál álldogálás dobta meg. Úgy 1 óra bandoklással érkeztünk meg egy olyan helyre, ahonnan már látszódott a tetőszerkezet. Eleinte próbálkozunk buszozni, de arra esély nem volt, hogy felférjünk. És mivel nincsen metróállomás a stadion környékén, így csak baktattunk mint a hobbitok Mordor felé, Legközelebb tuti a Tevere másik partja felől, villamossal megyünk, bár gyanítom, meccsnapon az is tele van.
Aztán nagy nehezen a stadionhoz értünk, amit egy órási zárt terület vesz körbe, mint egy sportcentrumot, hasonlóan mint itthon a Puskásnál. A stadion két teljesen más részébe szólt a jegyünk, de úgy gondoltam egy kapun csak be tudunk menni. Hát nem, Ágoston bejutott, én még mentem vagy 15 percet mire meglett az a kapu amin zöldre váltott a forgókapu szenzora. Végül bejutottam, ennek is örülnöm kellett.
65 ezer ember volt a Roma - Lecce meccsen, szóval érezni lehetett a tömeget. A jegyem a szögletzászló közelében volt, de annyian álltak a korzókon, hogy nem is akartam megkeresni a székem, ahol amúgy gyanítom már tuti ült valaki. Ez szinte mindig így van.
A meccs kezdete fenomenális volt, ahogy a tömeg énekelte a Roma himnuszt sálak és zászlók ezrei közepette, libabőr és boldogság. Viszont megmondom őszintén, utána annyira nem adta. Ódákat zengenek a hangulatról, de szerintem az akusztika közel sem olyan jó mint egy San Siro-ban. Gondolom nagyobb rangadókon ez azért máshogy van. Nem volt rossz, de hanyatt se vágtam magam tőle. Ahogy attól sem, hogy 11-es kapott a hazai csapat. Hatalmas feszkó, 65 ezer szurkoló megfeszülve, majd a tizenegyes pillanatában síri csend. Na ilyenkor vársz arra őrjöngés, óriási ováció, emberek egymás nyakában. Erre kihagyta és baromi hangos csalódott moraj. Félidő vége.
Nem megyek bele a meccsbe, mert aki akarta az megnézte. De én elkövettem életem egy nagy hibáját. Miután igencsak lebetegedtem és elfáradtam, úgy döntöttem nem várom meg a végét, úgy se lesz itt már semmi. A Lecce is vezetett, szóval legyintettem egyet. Kimentem a stadionból és hívtam Ágostont elindultam, erre ő is kijött, megbeszélt szobornál találkoztunk. És akkor a buszmegállóban óriási hangrobbanás, sejthetitek mi történt...
Második gól is volt, de akkor már a buszon ültünk. A Roma megfordította a meccset a hosszabbításban, mi fieszta lehetett ott, amit a saját gyengeségem miatt nem élhettem át. Okés, tényleg nem voltam jól. Ha egy székben ülök, és úgy nézem a meccset lehet ez nem következik be, de mivel végig álltam, tuti sok energiám elment. Nyilván azt az élményt amit a Stadio Olimpico adott nekem azt nem veheti el már senki, de otthagyni egy ekkora élményt az fájdalmas. Egy hete emészt engem.
Utána visszamentünk a szállásra, kissé csalódottan tértünk vissza. Ennyi élmény, és mégis a végén szinte könnyek között aludtam el.
Másnap ébredés után egyből mentünk is a reptérre, foglaltam két jegyet a terravision járatára ami a Termini oldaláról indul. Fél óra alatt már ott is voltak a Cianpino-n. Mivel nem ez Róma fő reptere, ezért meglepően kicsi, szóval sok mindennel nem tudtuk elütni az időt. Végül időben megkezdtük a boarding-ot, és Budapest felé vettük az irányt.
Összegezve, élmények akadtak dögivel. Most is alig hiszem el, hogy ilyen csodálatos helyszíneket járhattam be. Viszont egy hétvége ide tényleg kevés, még pár nap jól jött volna, hogy tényleg mindent megnézzünk. Úgy döntöttem januárban ezt pótlom, újra visszajövök, és természetesen ha már ott leszek, a stadio Olimpicoban ott maradok a meccs lefújásáig.
