Nápoly

Mindig is rajongtam Olaszországért, az olasz életstílusért, a nyelvért, a történelméért, az ízekért, az életfelfogásért, az ultrákért. Emellett már régóta el szerettem volna látogatni egy földközi tengeri kikötővárosba, mert engem valamilyen furcsa okból kifolyólag lenyűgöznek az óriási hajók, a daruk százai, a kikötői épületek, a hatalmas üzemek melyre egy több milliós város gazdasága épül. Emellett ezek a városok általában nem kevés történelemmel és látnivalóval is rendelkeznek. Barcelonában jártam többször, tervben volt még Valencia, Genova, Marseilles, de ezek a városok valahogy annyira nem hoztak lázba, nem éreztem azt a varázst mögöttük mint amit úgy véltem Nápolyban megkaphatok. Gyönyörű városkép és épületek,  dél-olasz atmoszféra, pizza, kávé, mi kell még?

Bevallom, volt még egy jelentős dolog ami miatt Nápoly mellett tettem le a voksom, az pedig nem volt más mint a Gomorra. Szerintem magasan a kétezres évek legjobb sorozata, elképesztő karakterekkel és helyszínekkel, zseniális operatőri munkával, teljesen egyedi hangzású zenével (Mokadelic!). A 4 évad összes része túlzás nélkül magával ragadó. Véletlenül sem szeretnék belemenni egy sorozat kritikába, azt sokan megtették előttem is. De Nápolyban játszódik, ami lenyűgöző hátteret nyújtott  a tengerrel, a kikötővel, a sikátorokkal,  a Vezúvval, a robogókkal, a romantikus lepusztultságával helyenként. Természetesen ez egy teljesen másik aspektus mint amit a bevezetőben írtam, de a kettőnek az ötvözete hozta meg a döntést, irány Nápoly!

                                                               La seria

Szeptember elején foglaltam a repülőjegyet és a szállást, onnantól kezdve csak számoltam vissza a napokat az indulásig. Nem szeretnék belemenni az utazás anyagi vonzatába, de összehasonlításképp a pár héttel ezelőtti siófoki wellness kiruccanásom másfélszer többe került mint a nápolyi út. Itt szeretnék valamit megemlíteni, ide is teljesen egyedül utaztam, amit korábban soha, mostanában meg rendszeresen megteszek.  Miért jó egyedül utazni? Szeretném megosztani veletek azt a pár sort amit pár hónapja mondott nekem egy kedves utazási szakértő kollégám, Péter:

„Én 18 évesen megfogadtam, hogy 30 éves koromig legalább 100-at repülök. Ennek nagy részét egyedül tettem, a világ számos helyére és szerintem ez olyat ad hozza az emberhez amit semmi más sem. Más kultúrák, felfogások, szegénység, gazdagság - és ezek után jobban tudja az ember értékelni azt, amije van. Szóval én ezért szeretek nagyon egyedül utazni”

Ezek a szavak engem jelentősen inspiráltak. Ha egyedül utazol, csak és kizárólag önmagad vagy egy teljesen más világban, ahol csak magadra számíthatsz, ahol te határozod meg a dolgok menetét. Kiderül számodra, hogy egy idegen környezetben hogyan szembesülhetsz önmagaddal. Hogy ne legyen ilyen nyálasan szentimentális, egy példát tudnék felhozni. Egy barátnőmmel voltam évekkel ezelőtt Milánóban, ahol ellátogattunk természetesen a Dómhoz is. Gondoltam lenyűgöz az építészeti remekmű, ő meg gondolta lenyűgöző képek készülnek majd róla. Hát nem. Óriási hiszti lett abból, hogy a Dómot fotóztam nem pedig őt, majd sírva elrohant. Mikor utolértem számon kérte rajtam miért nem őt fotózom. Reakcióm annyi volt: majd ha Te leszel itt hétszáz évig, akkor téged foglak fotózni. Ha nem csal az emlékezetem, a hazaút után többet nem utaztunk együtt.
Hasonló veszélyek nem fenyegetnek mostanában. :)

Vissza a jelenbe. Délelőtti indulással alig több mint egy órás utazás után leszálltam Nápolyban egy óra körül. Szeretek útjaim során az ablak mellé foglalni, hogy nézelődhessek tízezer méter magasságból. Természetesen Budapesttől Nápolyig semmit nem láttam a borús időben a felhőkön kívül. Illetve leszálláskor már a felhők alatt a gép megkerülte a Vezúvot, ami kárpótolt azért. Bezzeg amikor folyosó mellett ülök, tuti olyan idő van, hogy az utasok végig kiesnek az ablakon telefonokkal…

                                                Nem éppen a legszebb időben szálltam le

A nápolyi reptér abból a szempontból rendkívül előnyös, hogy rengeteg más reptérrel ellentétben ez a város közepén található. Mintha Budapesten a Liszt Ferenc Angyalföldön vagy Zuglóban lenne. 100 métert kell összvissz sétálni a shuttle busz megállóig, ami 5 euróért bevisz a központba 15 perc alatt. Természetesen a buszsofőr mi másban lett volna, mint SSC Napoli pulóverben?

Több megállót is érintett, egyik a pályaudvar, én valamivel tovább mentem és a kikötőben a Beverelloban szálltam le mert az volt közel a szállásomhoz. 700 métert írtak, ez kissé csalóka, mert légvonalban lehet ennyi, de a kikötőben betonsávok össze-vissza kanyarognak míg beérsz a városba, de nagyjából 20 perc alatt oda értem és út közben megettem az első margherita pizzámat.

Mi volt az első benyomásom Nápolyról? Ellentétben a híreszteléssel a város viszonylag tiszta és rendezett, jól karbantartják, folyamatosan fejlesztik, sok az építkezés. Mocskos lenne a város, vagy agyon lenne szemetelve? Ahol a busz vitt fél kezemen meg tudtam volna számolni mennyi szemetet láttam. Lehet azt mondani, hogy persze a belvárost meg a repteret nyilván rendben tartják. Mikor beutazol a Liszt Ferenc térről a városba és utazol Kőbányán keresztül, majd beérsz a belvárosba mit tapasztalsz? A dzsuvát, a rozsdát és a  lepusztultságot…Ezzel szemben Nápoly maga volt Monte Carlo.

Nem azt mondom, hogy nem futottam bele szemétbe, de a hírekben mutogatott belvárosi szeméthegyek nagyon ritkák. Nincs laboratóriumi tisztaság ez tény, de egyáltalán nem zavaró. A Városban rengeteg a szelektív hulladékgyűjtő található az utcákon és az állomásokon is, tehát nem veszik félvállról.

A szálloda helyszíne egy kis emelkedős macskaköves mellékutcában volt megtalálható (Via Mezzacannone). Azért írom helyszínnek, mert egy belvárosi lakóépület 4. emeletén volt elszeparálva a lakóközösségtől. De ezzel nincs semmi bajom.  Megérkeztem majd becsekkoltam. Ez a szálloda inkább egy családi vállalkozásnak tűnt, ahol az apukák a recepciósok, anyukák a szobalányok. Viszont, soha sehol nem éreztem ennyire, hogy odáig vannak ha olaszul szólsz hozzájuk. Elképesztően kedvesek voltak, többen oda is jöttek a személyzetből és mosolyogtak rám, kérdezték honnan jöttem, én meg szívesen válaszoltam a nyelvükön. Itt megjegyezném, a nápolyi dialektus amire számítottam, az egész városban nem volt jellemző. Három napos tartózkodásom során úgy vettem észre, kb. 80%-a az embereknek a normál olaszt beszéli, ritkán hallottam a nápolyit. Viszont abból lehetetlen bármit is megérteni, az egy teljesen más nyelv.

Kb. ennyit vettem ki belőle:

Ki sánno vona la, astervante svagango zsareme kvoj. Sossereme zsváj ádzsászta kvarta.

Na ez a halandzsa amit írtam teljes mértékben átadja a nápolyi dialektust,  szerintem egy olasztanár professzort is totálisan összezavar. Teljesen érthetetlen, nem az hogy nem értem mit beszélnek, egy szót sem vélek felfedezni amit ismerhetnék. Nem véletlen, hogy a Gomorrát is olaszul feliratozták, az olaszoknak!

A szoba amúgy teljesen rendben volt, franciaággyal és egy emeletes ággyal. Viszont volt erkély kilátással a belső udvarokra. Egyszerűen semmi építészeti tematikát nem véltem felfedezni.  Azt láttam minden házban össze legózták ami éppen kéznél volt. Totális káosz, de baromi autentikus!

Megkezdtem a városnézést. Egy dolgot szeretnék leszögezni, nem programajánlót szeretnék írni. Arra ott a net és megannyi útikalauz. Nápoly akkora város mint Budapest, biztos vagyok benne, hogy mindenki megtalálja azt amit szeretne. Egy kis utánajárással bőven lehet programot szervezni.

Elindultam a tengerparti sétány felé, majd 1 órás parti séta után mivel elkezdett szakadni az eső, bemenekültem a sűrűn (és teljesen szabályosan!) épített spanyol negyedbe a sikátorok közé, majd ott bóklásztam. Itt se tudnék mást mondani, egyszerűen lenyűgöző! Domboldalban emelkedő utcák, macskakövek, mindenhol száradó a ruhák akárhol csak felnézel. az utca szinten felválva voltak lakások, elhagyatott kávézók és robogó szerelőüzemek. Inkább a képek beszéljenek helyettem:

Viszont egyre jobban esett és kezdett besötétedni, valamint elnéptelenedtek az utcák ezért úgy döntöttem biztos ami biztos, tovább állok. Nem éreztem magam veszélyben, de rám tört a paranoia, hogy az üres utcákon bárki is megjelenik, az engem követ, ezért inkább megtempóztam a lépteimet.

A labirintusból Kb. 40 perc volt míg kikeveredtem a híres sétálóutcára, a Toledora, ami a helyi váci utcának a megfelelője. Már teljesen sötét volt.  Mivel baromira esett az eső, beálltam egy fedett sikátorba várva, hogy végre elálljon. De baromira nem állt el. Ezért a sikátor közepén álltam és vártam a megfelelő pillanatra, hogy elinduljak. Majd egyszer csak azt éreztem, mintha egy péklapáttal teljes erőből hátba vertek volna, egy métert előre buktam. Megfordultam és egy fehér furgont láttam ami egyszerűen csak nekem tolatott. A sikátorban állók csak néztek döbbenten.

Az ember tekintetében azt láttam jobban megijedt mint én, mivel angolul hadováltam látta rajtam külföldi vagyok, és nem győzött bocsánatot kérni. Mondtam neki, ez legyen a legnagyobb baj az éltemben. Mosolyogtak, majd elváltunk, ők mentek haza a munkából, én vissza  a szállodába.

De nem itt éreztem magam a legnagyobb veszélyben. Nápolyban a legveszélyesebb dolog a közlekedés, főleg a végtelen mennyiségű robogós. Kimész az utcára és pillanatok alatt megjelenik a semmiből kb 50. Csak az idegesítő motorzúgást  és a dudáikat hallod: tiiiiiip tiiiiiip, tiiiiiip…….zrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr, tiiiiiiiip, tiiiiiiiiiiip zrrrrrrrrrrrrr tip tip tiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiip zrrrrrrrrrrr. Még most is  beleborzongok ha visszaemlékszem. Basszus, egy idő után félsz kinyitni a hűtő ajtaját, mert onnan is robogósok jönnek elő! Félelmetes hazai szemmel, ezt minden túlzás nélkül állíthatom. Ezeket nem érdekli hol vagy, főút, sétáló utca, vagy eldugott tér, mindenhol jönnek és elsődleges céljuk az, hogy téged kinyírjanak! A legrosszabbak pedig azok, akik közben fél kézzel fogják a kormányt amíg a másik kezükkel telefonálnak. De dudálni így is tudnak…

Zebra, zöld lámpa a gyalogosoknak? Szerinted érdekli őket? Ugyan. De az egész város közlekedése maga a pokol. Percekig vársz a zöldre egy zebrán, majd ha végre zöldre vált elindulhatsz, és kapsz 4 másodpercet, hogy átérj. Egy 4 sávos főúton is! Itt Ussain Bolt se érne át úgy, hogy legalább 3 robogóst ne kéne kikerülnie.

És az autósok is ott vannak, bár ők nem feltétlenül akarják szándékosan rád hozni a frászt, de tesznek érte ők is, hidd el. Minden zebra egy háborús övezet ahol csak arra tudsz koncentrálni, hogy valahogy túléld. Legjobb amit tehetsz, ha megvárod míg elegen összegyűlnek köréd és a tömeggel vonulsz át. Mikor elindultok lelassítanak az autók, de nem állnak meg, amint lelépsz a járdáról már hallod ahogy kb 15 robogó indul feléd. A legjobb amit tehetsz, ha határozottan és egyenletes tempóval elindulsz és akkor kikerülnek. De a csak azt hallod testközelből: tip tip tip, zrrrrrrrrrr tip tip, zrrrrrrrrr. Ha egy pillanatra is elbizonytalanodsz és változtatsz a tempódon…..nagyon gyorsan rájössz, hogy ne bizonytalanodj el és ne változtassa tempódon  az életed érdekében. Nézz arccal előre és reménykedj át fogsz érni a túloldalra! Úgyan úgy felejtsd el, hogy elkezd nyomkodni a telefonod menet vagy megállás közben, maximális figyelemmel kell közlekedni és akkor nem érhet baj.

Pesten megszoktuk, ha elenged egy autó a zebrán azt jelezzük egy kézjeles köszönetnyilvánítással. Ez Nyugat-Európában és civilizáltabb helyeken  értetlenséget vált ki az autósokból, mert basszus te vagy a zebrán, még jó, hogy átengednek amit a kresz amúgy elő is ír. Na ezt baromira felejtsd el Nápolyban. Átengedett egy autó, felhúzott tenyérrel intettem, ami itthon azt jelenti köszönöm. Itt valószínűleg teljesen mást jelentett, mert elkezdtek üvölteni nekem amit nem értettem mert közben izomból rátenyerelt a dudára. Ha ide utaztok kerüljétek el a kézjeleket mint Jeruzsálemben a karlendítést, mert komolyan bajotok lehet belőle.

Viszont, a sétálóutcában és a járdákon, valamint a sikátorokban teljesen máshogy közlekednek, bár robogósok ott is vannak dögivel. Mindenki lassan sétál, mindenki nyugodt, mindenki ráér. Sokszor előfordult, hogy beragadtam helyiek mögé mint Fernando Alonso a Ferrarival Petrov mögé 2010-ben. Akkor Alonso elveszítette a világbajnoki címet, én viszont levontam a konzekvenciát, de erre vissza fogok térni a bejegyzés végén.

Második napra terveztem a stadiont, valamint a Scampiát. Szóval elég álmatlan éjszakám volt előtte, meg kell hagyni. Megváltottam az első jegyemet, amivel egész nap korlátozatlanul utazhattam a városban éjfélig (ez amúgy kevesebb volt mint egy mozijegy ára). Nápoly tömegközlekedéséről csak annyit, totális káosz. Mármint bizonyára jól működik, de egyszerűen kiismerhetetlen. Városi buszokat látni helyenként de ritkán, villamos sínek és megállók vannak, de villamos nincs. Nem tudom ennek mi az oka, a hangulatos villamosok jól mutatnak a városképbe szerintem. (Prága, Budapest, Milánó, San Francisco, Melbourne stb.)

A metróról annyit, nem tudnám megmondani igazából hány metróvonal van Nápolyban. Ennek az oka, hogy itt a helyi HÉV is gyakorlatilag metróként üzemel, de itt be van építve a metrórendszerbe. Igazából ezek nem is metrók, inkább vonatok a belváros alatt. Emellett magasabb pontokon metrónak számít a funiculare is ami metró és egy siklónak az ötvözete, annyi különbséggel, hogy az is a föld alatt megy, tehát ne számíts panorámara mint a Budai-Várban.(jegy oda is érvényes)

Teljesen értelmezhetetlen

Hagyományos metrónak a sárga vonal tekinthető, ami végig fut a fél város alatt, a pályaudvaron kezdődik és Secondigliánóban végződik. Ezen a vonalon valami elképesztő megállók vannak, egyszerűen gyönyörűek. Például a Toledo:

Toledo állomás alulról

Viszont a metró hétköznapokon is csak 20 percenként jár, szóval ha a pályaudvarra sietsz, ezzel számolj. Emellett azzal is, hogy kiérni egy állomásról nem annyi, hogy felmész egy mozgólépcsőn. Olyan mélyen vannak a megállók (megkockáztatom, a tengerszint alatt is), hogy egy igazi végeláthatatlan labirintusban érzed magad, hosszú ideig bóklászhatsz mire kitalálsz a felszínre. A hegyen a Rione Alto állomáson olyan a kifelé vezető út, mint a reptéri mozgó járdák, csak felfelé mennek több száz méteren keresztül. Mikor azt hiszed látod a kijáratot, onnan kezdődik a mozgólépcső ami végül tényleg felvisz az aluljáróba, onnan lépcső az utca szintre. Egészen elképesztő mennyit fúrhattak itt a város alatt az építéskor.

A metróról még annyit, a kártyáddal tudsz átmenni a beléptető rendszeren. Ami alapból jól működik civilizált helyeken, de itt Nápolyban meg kell hagyni, elég bizarr. Többször is előfordult, hogy a kapuk előtt álltak kétes külsejű egyének, nem tudtam miért. Majd megtudtam. Amint előveszed a kártyád, beállnak a hátad mögé és veled együtt lépnek át a forgókapun, a tarkódon a leheletükkel. Utána inkább jól körülnéztem és oldalazva léptem be….

Általánosságban elmondható, hogy baromi ritkán jár a metró, ráadásul nagyon lassan halad. Egyik megállóban olyat láttam, hogy amikor kinyílt az ajtó emberek egymást taposva rohantak a lifthez, mintha az lenne az egyetlen esély a kijutásra.

És aztán irányt vettem Secondigliano felé.

A Scampia (ejtds: Szkámpijjá)

A hírhedt helyszín a Camorra melegágya, az egész Campagnia régió bűnözésének szimbóluma. A Gomorra sorozat többségében itt játszódik ezen a rendkívül lepusztult környéken. Olyat képzeljetek el mint a Hős utca Budapesten, csak ez százszor  nagyobb.

                                             Építészeti remekmű, amit felemésztett a bűnözés

Órákat töltöttem azzal, hogy utána nézzek hogyan lehet elmenni a rettegett negyedbe. Böngésztem a neten, valamint google maps-en is alaposan bejártam virtuálisan a környéket. Emellett megkérdeztem ismerősöket akik éltek vagy jártak Nápolyban, hogy lehet oda egyáltalán eljutni. Mindenki reakciója az volt, eszembe ne jusson megpróbálni. Én meg gondoltam az Európa Unióban fényes nappal nem érhet baj sehol, látni akarom a Scampiát mielőtt lebontják az egészet.

A metró végállomásán a Piscolinán szálltam le, mely egy szépen felújított megálló. Az utolsó szakaszon a vonal kijön a föld alól és gyakorlatilag felüljárón megy végig, pazar kilátással Nápolyra. Mikor kijöttem az állomásról, katonák fogadtak gépfegyverrel a kezükben és minden járókelőt végig mértek. Nem állítottak meg, ezért folytattam az utam és lépésről lepésre haladtam, folyamatosan figyeltem a mozgást körülöttem. Olyan volt az egész mint egy Western filmben. A zöldséges, a halárus, az emberek a teraszokon mind megbámultak, mellettem robogók lassítottak le és néztek rám. De senki nem szólt hozzám és határozottan baktattam előre. Bevallom őszintén a pulzusom már az egekben volt, de vissza már nem akartam fordulni. Végül átsétáltam a házak között és amikor senki nem volt körülöttem akkor tudtam nézelődni.

Jelenet a Gomorrából, élen Ciroval

Alapvetően egy építészeti remekműnek szánták a Scampiát, amit 1965-1980 között építettek és Franzo di Silvo tervezte, gyakorlatilag a jövő lakótelepét akarta megépíteni. Az építész úgy gondolta, a szűk folyosók és udvarok révén újrateremtődik az olasz óvárosok szoros családi, baráti közösségeinek világa. Csakhogy Scampia a valóságban nyomasztó betonlabirintus volt, ahol elharapózott a bűnözés, és az emberek reménytelen szegénységben éltek. 1980-ban egy földrengés után a negyedbe sok illegális lakásfoglaló, squatter költözött be. Hivatalosan lakóinak 70%-a munkanélküli volt, de a valóságban mindenki a maffiának dolgozott, főként a drogkereskedelemben.

Szerencsére csendes napot fogtam ki és szinte egy lelket sem láttam, pár ember mellett haladtam el csak, akik úgy néztek rám mint egy ufóra.  Köztük egy babakocsis nő aki valószínűleg 15 kilo  kokaint vitt kisbaba helyett és valószínűleg messziről figyelték távcsövekkel.

Kb. 10 perc volt életem legfurcsább sétája aztán visszafordultam a metróállomás felé. A környék csendes volt és szépen sütött a nap. Többen is jelezték ismerőseim közül, hogy tervezik, hogy ellátogassanak ide. Én ezt semmiképpen nem javasolnám, főleg nem társasággal. Érdemes inkább egy taxit fogni és abból megnézni, de senkinek sem javaslom, hogy kiszálljon. Nekem szerencsém volt mert nagyon óvatos voltam, tudtam merre kell haladnom, hogy ne érhessen baj. De egy ilyen helyen bármikor elszabadulhat a pokol, ilyen nem történt és épségben megúsztam. Nem volt jó ötlet oda menni és nem is csinálnám meg még egyszer.

Stadio San Paulo

Elindultam vissza a városba és a Vanvitelli állomásról elsétáltam a siklóig, ami teljesen a föld alatt vitt le a központba. Hozzátenném, mivel metrónak minősül a jegy ide is jó volt, ráadásul 3 ilyen felvonó is megtalálható a városban.

Majd eljutottam a Piazza Amadeora ahova egy több száz méteres lejtős alagúton keresztül leértem a peronokhoz. Ez a vonal teljesen lepusztult, igazából nem is metró hanem inkább vonat ami befut a város alá. Megérkezett egy rozoga lepusztult szerelvény és 3 megállót negyed óra alatt tette meg a stadionig, ami teljesen kívül esik a város központjától, valamint egy hegy is elválasztja a többi városrésztől.

Kb 300 métert kell sétálni a San Paoloig egy lepusztult parkon keresztül. Megérkeztem a stadion kerítéséhez és úgy éreztem magam mint régen a diősgyőri stadionnál, csak ez sokkal monumentálisabb. Én szeretem a régi klasszikus stadionokat, nincs azzal baj, hogy rozsdás a szerkezete és szabadon nő a gaz mindenhol. Az a furcsa számomra, hogy azért mégis csak egy Bajnokok Ligájában szereplő csapat otthonául szolgál.

Milánóban a San Siroba bejutni stadiontúrára 18 euró volt, kíváncsi voltam itt mennyit rabolnak le tőlem. Végül találtam egy nyitott kaput amin egyszerűen csak besétáltam és elhaladtam a porta mellett, rám se nézett senki, majd a stadionban találtam magam. Oké, belül azért nem néz ki rosszul.

A városban rengeteg helyen árusítják a Napoli termékeket, külön standok és boltok is vannak, még nőket is látni az utcán a csapat címerével ellátott öltözetben, mindenhol látni graffitiket a csapatot éltetve vagy egyes ultracsoportokat. Itt ez egy igazi vallás, Maradonának is elképesztő nimbusza van még a mai napig.

Visszaindultam a központba, hogy egyek valamit. Mindig találtam egy jó pizzériát  vagy egy kávézót ami éppen útba esett. Isteni a pizza és a kávé is, olyannyira finom, hogy helyenként angyalok énekeltek körülöttem és megnyílt felettem a menny kapuja.

Bár a felszolgálók és a pultosok elég megosztóak voltak. Volt aki baromi közvetlen volt és beszédbe elegyedtünk,  kérdezték honnan jöttem, mit csinálok, hol tanultam olaszul stb. Viszont olyan is volt, ahol gyorsan le akarták tudni a kiszolgálást, ott én se sok időt töltöttem. Ami pozitívum, 7 eurónál többet sehol nem költöttem, összességében az árak mindenhol barátiak. Ugyanez a boltokról is elmondható, bár viszonylag sok a trafik, de ABC-t szinte nem is láttam sehol, szerencsére a szálloda utcájában volt egy. Igazából ez Olaszországban mindenhol így van, a belvárosban nem nagyon tudsz bevásárolni sehol.

                           A stadion megállója

Az utolsó napra terveztem, hogy megnézem a maradék látnivalót. Időm volt mint a tenger, a gép csak este 22:40-kor indult haza, így sok helyre eljutottam. A Garibaldiról és az állomásról többen mondták, ne nagyon járjak arra, mert sok a bevándorló és veszélyes tud lenni. Kíváncsi voltam, mert nem nagyon tapasztaltam két nap alatt, az emberek 99%-a született olasz volt bármerre is mentem. Szinte még turisták se voltak. Természetesen vannak utcai árusok, de maximum száz méterenként találkoztam eggyel, de róluk is elmondható, hogy egyáltalán nem nyomulnak úgy mint más nagyvárosban. Megszólítanak, de nem tapadnak rád, nem akarnak mindenáron eladni valamit. Összehasonlítva Milánóval itt ez nem jelent problémát, ott a Dóm előtt úgy érzed magad mint ha élőben játszanád a pacmant az árusokkal. Felemeled a kezed, hogy fotózz egyet, már rád is adtak egy fűzött karszalagot amit már nem tudsz kidumálni. Van egy bevett módszerem amúgy ami működik, ha megkérdezik honnan jöttem azt válaszolom, hogy Japán. Próbáljátok ki ti is, garantálom, hogy nem tudnak vele mit kezdeni.



Az Umberton gyalogoltam az állomás felé, ami itt a Rákóczi út helyi megfelelője, néztem a szembe jövő tömeget. Pár sarokkal a Garibaldi előtt valóban elkezdett egyre több lenni a bevándorló, a környéken az arányuk már megközelítőleg 20% volt. Ennek ellenére teljesen biztonságban éreztem magam, bár hozzáteszem fényes nappal voltam és igen nagy a rendőri jelenlét a nagyobb csomópontokon. De itt mindenki tette a dolgát, senki nem foglalkozott velem, egy rossz pillantást nem vetett rám senki. Az egész városról elmondható, hogy sehol nem látni azt a szánalmas rajoskodást mint ami Magyarországon megy. Itt valóban működik a maffia a Camorra által, de ennek a jelenlétét közvetlenül sehol nem tapasztaltam, még a Scampián se.  Lehet a külvárosokban ez más, de a városközpontban senki nem játszotta a nagymenőt genszterkedést.

Mivel egyedül sétáltam és általában határozottan, nem nagyon tűntem ki a tömegből. Talán annyival, hogy elegánsabban öltözködtem mint a helyiek, akik közül mindenki farmerban és kapucnis sportdzsekiben volt, errefelé nem igazán adnak a divatra, de ez így van rendjén. Olyan is előfordult, hogy megálltam a zebránál és olaszok kérdezték tőlem helyi vagyok-e, szóval sikerült beleolvadnom a város életébe.

A Garibaldi után sétáltam egyet a kikötőben majd elindultam egy kerülővel az üzleti negyedbe  (Centro direzionale )megnézni a toronyházakat. Utólag kiderült, a Circumvesuvián is átsétáltam, ami szintén egy rettegett környék és előtte szintén felhívták rá a figyelmem, hogy para. Erre teljesen véletlenül pont ott találtam magam. Igazából nem volt vészes környék, csak át kellett sétálni egy 100 méteres alagúton, a vasút alatt, de nem járt arra a lélek se. Sötétben biztos, hogy nem megyek át.

                                                         Google maps-en sem túl bizalomgerjesztő

Aztán elértem ebbe az üzleti negyedbe, de egyáltalán nem egy látványos környék. Pár magas épület, de semmivel sem szebb mint Salgótarján belvárosa. A környék mellett amúgy megtaláltam a helyi kínai negyedet is a Rione Luzzatit, ami Kőbánya egyes helyeire emlékeztetett, de itt is végigsétáltam gond nélkül.

Utána felgyalogoltam a hegyre a Castel Sant Elmohoz, ahonnan igen pazar a kilátás az egész városra. Párszor eltévedtem mire feljutottam, mert a környék Nápoly Rózsadombja és teljesen be van építve, viszont mindenhol kapukkal vannak lezárva az utcák. Végül megtaláltam a helyes utat és volt időm egy kávé mellett gyönyörködni a kilátásban. Utána lesétáltam a tengerparthoz a kellemes időben, sétáltam és ebédeltem egy utolsót, megnéztem a Castel Del Ovo-t, kiültem a tengerpartra és csak bámultam a hullámokat. Nagyon hangulatos volt, amikor elkezdett sötétedni elindultam a cuccaimért a szállodába.

Örültem, hogy 3 nap alatt megúsztam egyetlen alkalommal amikor valami nekem jött, gondoltam kiérek a kikötőbe a shuttle buszhoz, onnan irány a reptér és már semmi gond nem történhet. Már besötétedett és rám is tört a paranoia, a szállodától a kikötőig olyan óvatosan mentem az utcákon, hogy mentálisan rendesen lefárasztott. Volt olyan kereszteződés amin nem mertem átmenni és inkább kerültem, biztos ami biztos. Mire kiértem a busz várt amin páran lézengtek, majd elindultam a reptérre óriási élményekkel gazdagodva.

Felszállás előtt a reptér kényelmes bőrkanapéján üldögéltem, majd kiírták melyik kaputól száll fel a gépem. Szokásos check in, ahol az emberek gyülekeztek. Igen sokan fizettek a priority beszállásért, majd ugyanaz a busz hozta őket a géphez amivel én is mentem. Biztos megéri. A gépre felszállva sosem értem, az emberek miért sietnek és lökdösődnek, amikor baromira nem érnek korábban Budapestre egy perccel sem. Ha még szabad helyfoglalás lenne mint régen, akkor érteném, de itt is fix helyed van, nincs értelme rohanni. Leszálláskor hasonló probléma, akik külön ülnek egymástól azok egyből sprintelnek nehogy elveszítsék egymást, az olasz virtus itt igen idegesítő oldalát mutatta.

Feltűnt még, hogy volt a priority utasok közt két kiélt nagy hangú negyvenes olasz hölgy, akik igen látványosan suttyók voltak, mellesleg úgy néztek ki mint a az egyik szörny a Szörnyecskék 2-ből.

Felszálltam a gépre ahol a  15. sorba volt a helyem és megjelentek, szerencsére egy sorral előttem ültek le. Aztán jött egy fiatal pár, akiknek valóban oda szólt a jegyük, mondták ez a 14-es sor ők meg azt hitték az a 15. Mondom oh’f**szom és át is ültek mellém, mondom már csak ez kellett. Baromi idegesítőek voltak és finoman fejeztem ki magam, gyorsan levágtam, hogy életükben nem repültek még, felszálláskor is vibereztek. Amikor elkezdték tolni az utaskísérők a kocsit, első sornál tartottak ezek meg már üvöltöztek nekik, hogy mi scusa mi scusa. Magamra erőltettem a kedvességem mely nem volt könnyű, mondtam nyugalom, ide is fog jönni. Végre elcsendesültek. Oda értek a kocsival, a két lény csak olaszul beszélt, a stewardessek meg csak angolul és magyarul, megnyertem magamnak a tolmács szerepét, így a fárasztó nap végén fordítottam nekik amivel engem is és a lányokat is teljesen leamortizáltak agyilag, pedig csak mogyorót és vizet vettek. Ment a vergődés az árakon, meg hogy nem tudtak azonnal visszaadni 10 percen keresztül, én már kerestem a vészkijáratot, hogy inkább kiugorjak. Aztán végre elkussoltak és elaludtak. Leszálláskor kérdezték milyen Budapest és mire figyeljenek. Mondtam nekik, a taxikkal vigyázzanak, csak olyanba üljenek be amin nincsenek jelzések, általában pályaudvarok és plazák parkolóiban találhatóak, többit meg se próbálják mert át fogják őket verni. Nagyra értékelték.

Összességében Nápoly óriási élmény volt, baromi jól éreztem magam a 3 nap során, mindenkinek ajánlom. És mit ad a város az életemnek? Mire jöttem rá? Írtam, hogy a járdákon és sikátorokban mindenki lassan sétál, mindenki nyugodt, senki nem  siet sehova. Én meg elgondolkodtam ezen, itt vagyok mint turista és rohanok egyik helyről a másikra mint egy őrült, ugyanazt csinálom mint itthon. Rohanás munkába, rohanás edzeni, rohanás a barátokkal találkozni és lecseszni őket amiért késnek, rohanás a boltba, rohanás a kasszához, rohanás metró után. Mindenhova rohanok. ezen elgondolkodtam és a második naptól már sehova sem siettem, ha megtetszett valami megálltam, leültem és élveztem azt, hogy egy ilyen csodás helyen vagyok. El kell még jutni ide vagy oda? De hisz előttem az egész nap.  Teljesen máshogy éreztem magam utána, minden pillanatát élveztem és hagytam, hogy lelassuljon körülöttem a világ, ami teljesen feltöltött energiával.

Mostantól mindig ezt tartom fejben bárhova is megyek itthon és utazásaim során is egyaránt!

Köszönöm, hogy velem utaztatok, nyugodtan keressetek meg kérdeznétek!

Bence

Back to the heavyweight jam (Budapest Maraton 2017, élménybeszámoló)

Budapest Maraton 2017

   

Bármi is történik velem, végigcsinálom! 

 

Eltelt egy év, és még mindig életem egyik legnagyobb élményeként tudok visszaemlékezni a napra, amikor tavaly lefutottam a klasszikus távot, a 42 kilométeres Maratont. Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor beérve a célegyenesbe a célt meglátva elhittem, hogy megcsináltam. Hihetetlen boldog voltam és minden fájdalmat és szenvedést megért. Azonnal tudtam, hogy 2017-ben meg akarom majd ismételni, újra átélni egy Maraton sajátos és leírhatatlan varázsát. 

A felkészülés

A tavalyi után a felkészülést viszonylag későn kezdtem meg, mivel eljött az ősz, inkább a kényelmes konditermi edzéseket választottam. Persze minden edzés végén futottam pár kilométert, de senkinek nem kell bemutatni mennyire monoton egy futószalagon az ablakot bámulva róni a kilométereket. Közeledett az év első megmérettetése, a Vivicitta félmaraton melyre nem úgy készültem mint korábban. Lefutottam a távot, de 17 perccel lemaradva a fél évvel korábbihoz képes, ezért nem éreztem úgy, hogy nagyon elégedettnek kéne lennem, sőt. Éppen csak két órán belül sikerült célba érnem, de tudom magamról ennél többre vagyok képes. Magyarázkodhattam magamnak, hogy a téli étrend meg a kondiban felszedett 10 kiló miatt nem hoztam ki magamból a maximumot, de csak saját magamat okolhattam. 

Az őszi Wizzair félmaratonra hosszabban készültem, egész nyáron futottam amennyit csak tudtam, akár tűző napon is. Úgy sikerült ahogy, 10 percre sikerült megközelítenem a tavalyi időmet (ami 1:41 volt 2016-ban). Tekintettel arra, hogy ez egy nehéz félmaraton szinte még nyári melegben, örültem neki, hogy könnyebben ment mint tavasszal. 

De nem dőlhettem hátra, azonnal megkezdtem a a szigorított edzéstervet és már nagyobb távokat futottam. Minden héten igyekeztem 30 kilométert futni, egy félmaraton távot és két könnyedebb futást a környéken. Egy héttel a Maraton előtt készültem a főpróbára, végig futni egész Budapesten (Korábban a Rákospalota-Kelenföld távolság volt a leghosszabb edzéseim során). Előkészítettem a Maratonra tervezett öltözékem és elindultam Dél-Pest felé. Zuglón át ki Rákoskeresztúrig majd Kőbányáig, onnan tettem egy kitérőt Kispest felé, folytattam Wekerlén át egészen az Ecseri útig, ahol végül metróval hazamentem. Félelmetes volt szembesülni azzal, hogy ez a táv bármilyen furcsának is hangzik, csak 28 kilométer, de a vége így is nehezen ment. Mit fogok csinálni a Maratonon, melyről közismert, hogy a 30-as tábla után kezdődik? Mi történik, ha a tavalyival ellentétben idén szembetalálom magam a hírhedt maratoni fallal? Gondoltam magamban, majd megoldom valahogy. 

Szóval nem vittem túlzásba a felkészülést, mert naivan arra tudtam gondolni, nem kell mást csinálni, csak futni. A hét közepén elmentem egy átmozgató hat kilométeres etapra, de csak leellenőriztem az öltözéket, hogy minden tartozék azt szolgálja, hogy 42 kilométer alatt ne érjen kellemetlen meglepetés. Mert tavaly ért. Vicces belegondolni utólag, hogy valami hülye megfontolásból az utolsó héten is diétáztam. A megszokott futónadrágom bő volt  már rám, ezért az első kilométereken azzal szenvedtem, hogy magamon tartsam, ne csússzon le. Szerencsére volt rajtam egy telefontartó övtáska, és miután a felsőmet beletűrtem a nadrágba, az övet teljesen magamra szorítottam, így végül megtartotta. Szerencsére idén már nem korábbi MMA edzéseken használt thaibox nadrág volt rajtam, hanem egy rendes futónadrág. 

Az útvonal

 

Körülbelül három héttel a futófesztivál előtt kiadták az idei Maraton útvonalát, mely elsőre nagyon tetszett. A félmaratonokon már nagyon untam, hogy mindig ugyanazon az útvonalon kell futni, semmi változatosság. Persze a táv fele megegyezett a szokásos félmaraton útvonalával, de kiegészült a tavalyitól eltérő szakaszokkal, érintve nagy örömömre a rakpart Parlament előtti szakaszát, valamint a Margitszigetet is. Tavaly ki kellett futni Óbudán a Reményi Ede utcáig, majd onnan délre egy végtelennek tűnő Dunaparti monoton futás következett a Hajógyári Sziget bejáratától egészen a budafoki Hengermalom útig. Viszont ennek megvolt az ára, hat hídon is át kellett futni, az emelkedők miatt ennek kiemelt kockázata van. 

Amikor elérkezik a várva várt nap 

Két nappal az esemény előtt elmentem a Felvonulási térre, hogy átvegyem a rajtcsomagot. Már épültek a sátrak és a kordonok, viszonylag sokan álltak már sorba. Ennél jobban meglepett, hogy magyar szót csak a elvétve hallottam. Álltak a sorban hollandok, spanyolok, mexikóiak és jó páran a világ minden tájáról csapatostul. Mivel a szállodaiparban dolgozom, így kifejezetten örülök neki, hogy közel ötezer futót fogadhattunk gyönyörű fővárosunkban, nem beszélve a kísérőikről. 

Vasárnapra ébredve meglepő módon átaludtam izgalommentesen az éjszakát és magamtól felébredtem, készülve a startra. Szokás szerint egy régi bevált módszer szerint spagettit reggeliztem, ittam mellé egy izotóniás italt, két banánt, csokit és egy kólát. Feltöltöttem az energiaraktárat. Megérkeztem a ligetbe, ahol a szokásos kört lefutottam a ruhatárral, majd körbenéztem, mivel volt egy órám a rajtig. Már akkor feltűnt, hogy jóval melegebb van a megszokottnál. Tavaly olyan hideg volt, hogy az első kilométereken ahol csak tudtam kerestem a nap sütötte betont, idén már a verseny előtt egy órával elvoltam a futóöltözékben. Tudtam ennek később meglesz a böjtje, mert idén is hosszú kilométerek vártak ránk árnyék nélkül, és egy felhőt sem láttam az égen. 

A futás elkezdődik

Beálltam a rajtzónámba és megkezdődött a várakozás, még negyed óra volt hátra a dudaszóig. Mivel rekord számú nevező vett részt az eseményen, így csak a rajt negyed órán át tartott! Elképesztő micsoda tömeg volt. Természetesen mindenki figyelt a másikra, így tumultus nem alakult ki, de hátranéztem a négyes rajtzónából, és ameddig a szem ellát csak fejeket láttam, akik türelmesen várták mikor indulhatnak el. Körülöttem mosolygós jókedvű emberek, egyedül vagy csapatok egyen pólóban, rengeteg nemzet képviselte magát és sok-sok generáció egy helyen, de mindenki ugyanarra várt, hogy végre elkezdődjön. Én a hivatalos rajt időpontja után 7 perccel haladtam át a kapu alatt és megkezdtem a táv teljesítését. Észnél voltam, mert tudtam ha egy kicsit is gyorsabban futok a kelleténél, az a végén vissza fog ütni. Kényelmes tempóban megtettem az első etapokat, végig az Andrássy úton, át a Lánchídhoz elérve a Várkert bazárhoz, ahol az első frissítőállomás fogadott. 

Innentől meg kellett kerülni a fél Várhegyet az Attila úton, mely egy sunyi és hosszú emelkedő egy kilométeren át egészen az Alagútig. Mivel fejben készültem rá, ezért a bazár előtt kicsit visszavettem a tempóból és viszonylag könnyen teljesítettem, elértem az Alagútig, melyen végig futni hatalmas élmény. Mindenki ordibál, sikít vagy tapsol, baromi nagy feeling nekem elhihetitek! Kissé ijesztő volt a Clark Ádám téren, hogy a Lánchídon szemben pár kilométerrel utánam akkor hajtott keresztül sokak rémálma a záróbusz, mely mindenkit felfal aki az útjába kerül. Ugyan elképzelhetetlennek tartottam, hogy engem utolér, de figyelmeztetés volt a későbbiekre, össze kell kapnom magam és lehagynom minél gyorsabban. Fel sem merülhet, hogy a hátralévő 35 kilométeren utolér.

Utána egy kisebb kitérővel jött a rakpart, átfutottunk a Lánchíd alatt, majd egészen le egy visszafordítóig a Műegyetemnél. Első szakasz teljesítve, fizikailag és mentálisan minden rendben, irány a Margitsziget! A Szabadság Hídon átfutottam, majd jött a kellemetlen macskaköves szakasz a Corvinusnál. Az út szélén szerencsére van két sáv ahol sima az útburkolat, így nem csúszott. Később erre a szakaszra visszatért a mezőny, mivel a a budai oldalon nem ért véget a történet. Pesti rakpart következett, elfutottam a Parlament előtt, majd fel a  Margit Hídra a Jászai Mari térnél kaptattunk fel, ahol egy rock banda nyomatta elképesztő hangerővel a rock n roll-t. Még kedvem is lett volna megállni, olyan jól tolták a srácok, igazi adrenalinlöketet kaptam. Futva a hídon láttam a budai oldalon a futókat, és baromi rossz volt belegondolni, ők már vagy 7 kilométerrel és vagy negyven perccel előttem járnak, én sehol sem vagyok még. Nyilván tudtam, hogy emberek ezrei vannak mögöttem, és ott vagyok ahol lennem kell, de elképesztő belegondolni, egy maratoni távon mások micsoda tempóra képesek.

Átfutottam a Margitszigetre, ahol kellemesen a fák között vitt az út árnyékban, a tömeg már feloszlott, volt hely bőven és sikerült felvennem a körülöttem állók ritmusát. Tudtam, hogy Budára átérve teljesítve lesz a táv fele, ezért kifejezetten jól éreztem magam, végül is nincs semmi panaszom, simán végig futom az egész távot, bármennyi is van még hátra. És jött az első igazi nehézség, az Árpád Híd felhajtó, mely elképesztően meredek és kanyarodik, mintha egy végtelen spirálba kerültem volna, iszonyat nehéz volt felkapaszkodni rajta. Annyira örültem már korábban is a Margitszigetnek, hogy el is felejtettem onnan valahogy ki is kell jutni. Addigra már 25 fokot mutathatott a hőmérő, szóval először éreztem egy bummm-ot a szervezetemben, hogy itt azért semmi sem meseszerű, hiába érem el a táv felét, lehetnek itt még gondok. Átérve Budára a Szentlélek térnél megpillantottam régi jó barátomat Mátét, aki kijött szurkolni. Mint mindig ez is baromi jól esett és adott egy újabb extra löketet, hogy visszanyerjem a tempóm. Pár méterre rá arra lettem figyelmes, egy furcsa mozgású férfi áll az út közepén és éppen elém táncol. Szerencsére sikerült kikerülnöm, de az illuminált állapotú férfi oda szólt még nekem, hogy "de gyönyörű combjaid vannak". Ez volt életem legbizarrabb bókja, szerencsére a gyomrom rendben volt. 

A hírhedt fal  

Volt egy rossz megérzésem, eddig igazából minden simán ment. Van egy mondás, amikor húsz kilométer után jól érzed magad és azt hiszed minden simán ment a tervek szerint, akkor kell a legjobban vigyázni. Az Árpád Híd után nem sokkal volt egy frissítő, szokás szerint lassítottam, ittam vizet, sétálva ettem banánt és szőlőcukrot. Ami nem a legegyszerűbb, mert hiába érzed jól magad, a kezeid remegnek, az emésztőrendszered nem számít bevitelre. Ez körülbelül az ötödik frissítő lehetett, gondoltam eljutok simán a következőig. Majd négy kilométerrel később kiszáradt szájjal néztem a rakparton a messzeségbe, hol a francban lehet már a következő frissítő. Úgy éreztem magam mint aki eltévedt a sivatagban, a horizonton kerestem a víz feliratú táblát de nem láttam. Kicsit rákapcsoltam, mert egyszerűen úgy éreztem perceken belül folyadékhoz kell jutnom, a hőmérő higanyszála ismét emelkedett vagy három fokot. 

Szerencsére az Erzsébet Híd előtt elértem a frissítő állomást, ahol már volt a megszokottak mellett izotóniás ital is, valamint vödörbe mártva bevizeztem a sapkám, hogy kicsit hűtsem a fejem. Irány a Kopaszi-Gát, ahol már csak egy visszafordító van hátra, és megkezdődik az utolsó 12 kilométer vissza a Városligetbe. Egyszerűnek hangzik, de minél közelebb kerültem hozzá, annál távolibbnak tűnt. És akkor elkezdtem valami furcsát érezni, amit még soha sem éltem át. 

A Műegyetem előtti szakaszon ismét frissítettem, de szokásosnál nehezebben ment az újraindulás a sétából. Olyan érzésem volt, hogy valami furcsa reszketés indul meg a testemből egészen a fejemig, mintha a lábam fájdalmait az agyamban érezném, emellett a poharat is alig tudtam a számhoz emelni, úgy remegett a kezem. Elém húzták a falat, megjelent a semmiből és mindent meg akart tenni, hogy az utamat állja. Én ezt nem fogom hagyni, ha tíz méteres is, akkor is átmászom rajta. Nem létezik olyan, hogy feladjam. 

Az utam ismét átvitt a Szabadság hídon, újra a macskakövek, újra a sima útburkolat, de tízszer olyan nehezen mint az előző körben. Fogtam magam és megálltam, rátettem a lábaimat a korlátra és elkezdtem nyújtani, általában bejön. Megigazítottam a térdrögzítőmet és megérintve a lábamat hirtelen belém nyílalt a fájdalom. Gyorsan kiegyenesedtem és minden rögzítőt a helyére húztam. Úgy szúrt, ha nincs a rögzítő, egyszerűen összecsuklottam volna mint egy kempingasztal lába.

Meg tudom nyerni a harcot egy számomra ismeretlen, ijesztő és kíméletlen ellenféllel szemben? 

Felmerült bennem ez a kérdés, mert úgy éreztem ismét a saját hibáim fognak bosszút állni rajtam. Nem készültem eleget, nem futottam olyan távtartományban ami egy Maraton alapkövetelménye. Sőt egyáltalán miért hittem azt, hogy ha egyszer sikerült, akkor simán fog menni újra?  Sétálva néztem magam elé, bámultam a betont magam előtt és arra gondoltam, a fal legyőzött. Elkezdtem gondolkodni azon, hogy ha jól számolok és csak elsétálok a célig,  a busz akkor sem ér utol. De ezt nem hagyhatom. Nem ezért vagyok itt! Azért jöttem, hogy ismét lefussam a távot, történhet bármi, én akkor is megcsinálom!

Bármennyire is teátrálisnak tűnik, senki ne gondolja azt, hogy ebből azt akarom kihozni, itt született egy újabb hős, aki a semmiből Isteni erővel lett megáldva és fogait összeszorítva elfutott a célig emberfeletti teljesítménnyel. Nem ez történt, arra gondoltam, minél tovább gondolkodok ennyire negatívan, akkor hagyom hogy ez felemésszen, annál később érek célba, annál tovább fogok szenvedni.

Elkezdtem újra futni. Na most futok addig, és onnantól amaddig, majd 50 méter séta, majd amattól addig újra futni fogok. A Március 15. tér magasságában volt egy frissítő, legközelebb a Ferdinánd Híd alatt lesz a West End mögött. Futás, kis séta, újabb futás, még egy kis séta. Rémálom Nyugati téri felüljáró? Felfele séta, utána frissítőig ismét futás, nincs apelláta! 

A cél már érezhető, már nincs sok hátra.  

Az egyik szurkoló kihozott magával egy kartontáblát, azzal a felirattal "ha a lábaid nem bírják, fuss szívből". Baromi jó motivációs szöveg! Voltak fiatalok, akik az utolsó kilométereken molinókat helyeztek ki, olyan szövegekkel, hogy már kevesebb van hátra mint a Trónok Harca következő évadáig. 5 kilométernél szöveg, hogy már csak egy szigetkör van hátra. Minden elismerésem nekik, baromi frappáns szövegeket írtak ki, egészen az utolsó kilométerjelzőig mindenhol ott voltak, nem emlékszem minden kiírásra, az agyam a túlélésre figyelt, de mindegyiknél tapsoltam. 

A befutó

Elértem a Városligetbe, el sem hittem. Őrjöngő emberek a kordonok mellett akik űznek és hajtanak. Meglátom édesapám aki jó szándékból csak annyit üvölt, húzz bele már nincs sok hátra! Amíg előttük futottam el, tényleg belehúztam, de amint kimentem a látótávolságukból, ismét lassítottam kicsit sétatempóra. Nem többet mind ötven métert, de kellett, hogy új erőre kapjak és fussak tovább. 

Már csak kétszáz méter volt hátra, amikor azt vettem észre, valaki egy biciklit tol előttem keresztbe az úton, közvetlenül előttem. Már hallottam a célegyenesből a morajt, a szpíker szavait, és a semmiből megjelent valaki aki éppen eléd tol egy biciklit, 41. kilométernél! Hirtelen ráüvöltöttem, hogy ne most, ne most, NE MOST!!!!!! És annyira megijedt, hogy ő megállt, de a bicikli bevágódott elém. Fájós lábakkal átugrottam a rajta, be kell vallanom elég ingerült lettem, de valahogy nem érdekelt, két kanyar és 150 méter volt hátra.

Aztán beértem a célegyenesbe. Igen! Idén is megcsináltam! Bármi is történt akkor is futottam amikor a legjobban fájt, nem adtam fel. Elérve a célvonalat elüvöltöttem magam ahogy csak tudtam.

Epilógus

Bizony a Maraton nem játék, itt akkor is feszegetned kell a határaidat, amikor úgy érzed minden rendben megy. Lefutottam, ismét hatalmas élmény volt, de őszintén szólva az eredmény miatt kissé csalódott voltam, mivel négy és fél óráig tartott. Féltávnál úgy éreztem, simán le tudom futni, de a szervezetem közbeszólt, nem adja könnyen magát egy ekkora kihívásnak. Hasonlóan érzem magam, mint egykoron egy küzdősport gálán még 2010-ben. Kiálltam a ringben egy jóval képzettebb ellenfél ellen, és elég durva pofonokat és rúgásokat, könyökösöket kaptam. De végig talpon maradtam, és bent maradtam a küzdelemben. Nem hagytam, hogy kiüssenek. Ami erőm és lélekjelenlétem megmaradt, azonnal visszatámadtam és az ellenfél is megszenvedett a győzelemért, egy olyan meccsen amin végül csak a pontozás döntött. Akkor  a vereség miatt rosszul éreztem magam,  ha lett volna erőm, azonnal bocsánatot kértem volna az edzőimtől a ring sarkában. Majd megpaskolták a fejem és mondták, nagyszerűen küzdöttem. Kiléptem a ringből és elhaladva az ellenfél szurkolói a kispestiek előtt azt vettem észre, hogy tapsolnak és pacsiznak velem. Majd utána mindenki azt mondta, nem nyertél, de végig küzdöttél, akkor is amikor a kötélnek estél, összekaptad magad és mentél vissza. Most többször is úgy éreztem, kaptam pár olyan pofont, ami miatt feladhattam volna, de nem tettem.

A Maraton teljesen más kávéház és összehasonlíthatatlan a küzdősporttal, de ha valamire büszke lehetek, az az, hogy most sem adtam fel. Ha van akaratod, akkor a szíved is segít elérni a célt!

Itt meg egy kép amin leplezem, hogy kb. semmi erőm és mindenem fáj. :)

A környező utcáktól a Budapest Maratonig (élménybeszámoló)

Spar Budapest Maraton 2016, élménybeszámoló

 Igen, igen, igen, megcsináltam!

Na ne rohanjunk ennyire előre. Szeretnék írni egy élménybeszámolót a vasárnapi Maratonról, de emellett szeretném ha ezt olvasva és átélve sokaknak megjöjjön a kedve a futáshoz, akár a Maratonhoz is. Bárki képes lehet rá ha egészséges és megvan hozzá a kellő akaratereje, és nem árulok el nagy titkot, utólag minden kilométerre boldogan emlékszel majd vissza, hidd el nekem!

Kezdjük az elején. Többen is kérdezik tőlem mióta futok. Erre igazából nincs jó válaszom, már az általános iskolai éveim alatt is eljárogattam futni, később a húszas éveim elején kezdtem el ismét, mert ennél egyszerűbb és hasznosabb testmozgás nem létezik. Hobbifutáshoz elegendő eleinte egy tök egyszerű futócipő, egy nadrág, egy póló és nyomás ki az utcára.

Környező kertvárosi és lakótelepi utcákon róttam a kilométereket, 20-30 perc futás már bőven elég volt. Mivel évekig jártam le MMA edzésekre Újpestre, így amellett kiváló kiegészítő mozgásnak minősült heti 2-3 könnyedebb futás, ami javította az állóképességem amit a ringben tudtam kamatoztatni. De az egy másik sztori. Elég rendszertelenül futottam, hol heti háromszor is elmentem akár, de volt amikor ki se mozdultam hónapokig. Főként télen hanyagoltam, mert 10 fok alatt baromira nem esik jól, legalábbis nekem.

Korábban igazából sohasem inspirált az, hogy egy nagyobb futórendezvényen részt vegyek. Nem igazán foglalkoztatott, hogy benevezzek egy ilyen versenyre, ahol meg van adva merre futhatok és mikor. De mindig is csodáltam azokat, akik ilyeneken részt vettek, mert láttam rajtuk mekkora örömöt okoz egy ilyen futóverseny. Itt megjegyezném, a futóverseny elnevezés nem igazán találó, amikor inkább örömfutásról beszélünk, de erre akkor jöttem rá mikor saját bőrömön tapasztaltam ezt a miliőt.

És jött az első lehetőség tavaly októberben a Spar 10 km futás és éltem a lehetőséggel. Előtte már többször elmentem futni, többnyire öt kilométereket, de az utolsó két hétvégén már közelített a 10 kilométerhez is, bár nem igazán élveztem. Akkoriban elég hosszúnak tűnt ez a táv és zavart, hogy ki kellett jönnöm a kényelmes környékbeli komfortzónámból és távolabbra kellett futni. Célom volt, hogy egy órán belül célba érjek, mely sikerült és 49 perces nettó idővel. Egy kis magyarázat: a bruttó időt a verseny rajtjától számítják, mivel a tömeg miatt percek telnek el míg el tudsz rajtolni, így a rajtszámodon lévő chip vonaltól vonalig startvonaltól célvonalig számolja a nettó idődet. Aztán tavasszal a Vivicitta 10 km-en ezt sikerült két perccel megjavítani, mivel egész télen futottam gépen edzőteremben és amint eljött a tavasz már az utcákon is.

Már korábban a fejembe vettem, hogy egyszer az életben lefutom a Maratont, de előtte szerettem volna 2-3 félmaratont átélni, hogy biztos legyek magamban. Aztán elkezdtem a felkészülést az őszi Wizzair félmaratonra, ezzel szerettem volna megkoronázni az évet, idénre nem is terveztem már többet. Aztán hirtelen megváltozott minden futásról alkotott képem. Változtak a távok és az útvonalak, inkább ad-hoc jelleggel kezdtem el futni, kiléptem a kapun és mentem amerre a lábam vitt és addig amíg bírtam Margitszigeten át a Római partig, Zuglón, Újpesten és a belvároson át bármerre amerre jól esett! A verseny előtt már többször is lefutottam több mint 18 kilométert, de mivel felkészülés volt a cél, kifejezetten élveztem. 2 óra alatti szintidővel szerettem volna célba érni, mely 1:42-es idővel bőven sikerült a nagyon meleg időjárás ellenére is. Hihetetlenül boldog voltam, megállás nélkül sikerült problémamentesen teljesíteni, így éltem át életem legjobb sportélményét.

Aztán jött a gondolat, hogy miért ne indulhatnék idén a Maratonon? Miért várnék még egy évet? Soha ennyit nem edzettem, szóval javában benne voltam a felkészülési időszakban, így elhatároztam nem állok le és indulok a 42 km-en! Hozzám közel állók féltettek, hogy ez a táv már sokkal komolyabb, inkább várjak még egy évet és menjek biztosra, egy maraton nem két félmaraton, bla bla, blabla és bla! De ha én már a fejembe vettem...Aztán látták rajtam, milyen elkötelezett vagyok és nem veszem félvállról. Mindenki mellettem volt és napi szinten kérdezgették, hogy állok a felkészülésben. Ám sajnos volt egy mélypont. A félmaraton után egy héttel futottam egyből 25 kilométert, amely során a Citadellára is felfutottam. Nos azt nem kellett volna, a jobb combomban olyan húzódást éreztem, ami hetekig nem múlt el, de edzettem tovább a fájdalommal. Nem volt egy okos dolog, de úgy éreztem ez pihentetéssel sem múlik el. Pár héttel a Maratom előtt a Margitszigeten futottam, az első körben szinte sírva álltam félre, hogy nem bírom tovább, vége az álmaimnak, a fájdalom nem múlik el, feladom. Nyújtottam egyet és üldögéltem öt percet, majd elkezdtem sétálni hazafelé. Aztán egyre gyorsabban sétáltam. Aztán lendületbe jöttem, elkezdtem újra futni és 4. körnél döntöttem úgy, hogy most már elég lesz. Akár hiszitek akár nem,vagy az adrenalin vagy a tiszta akarat miatt elmúlt a fájdalom és csak párszor éreztem utána újra, mindig az első pár kilométeren, utána többet szerencsére nem. Így a felkészülés utolsó hetei simán mentek, bár 26 km volt a legnagyobb táv amit futottam, ez nem volt éppen szerencsés. Több maratonfutóval beszélgettem, ők azt javasolták, két héttel a Maraton előtt minimum 30 km legyen meg, emellett a heti 42 km kötelező. Ennek kb a 75%-át tudtam teljesíteni, ami kicsit aggasztott, mivel olyan távtartományban kellett futnom a Maratonon, mely ismeretlen a testem és a szervezetem számára. De úgy voltam vele, ha ésszel futok akkor sikerülhet.

Utolsó héten már csak egyszer futottam egy átmozgató edzés során, ahol már az új futócuccokkal voltam felszerelkezve. Már korábban vettem egy kifejezetten Maratonra tervezett profi futócipőt, emellett további kellékeket a lábamra. Biztos vagyok benne, hogy ezek minimum 25%-os teljesítménynövekedést idéztek elő. Nem futottam gyorsabban, de a lábaim sokkal később fáradtak el, így újabb löketett adtak a motivációmnak.

A Maraton útvonalát már hetekkel az esemény előtt kiadták, ezért videón és fejben is végig lehetett menni rajta, készülve mentálisan az útvonal beosztására. Számomra a legnehezebb szakasznak a Hajógyári Sziget bejáratától a Budafoki útig terjedő út tűnt, mely egy véget nem érő rakparti futás a végén egy visszafordítóval Dél-Budán. Így fejben ezt a két helyszínt lőttem be mentális zónáknak, a legészakibb és a legdélibb pontot, melyek után lélekben karnyújtásnyira lehetek a céltól. Némi naivitás volt ebben utólag bevallom. Viszont Budafoktól (Kopaszi-Gát) egészen a Városligetig az útvonal 90%-a megegyezett a Wizzair félmaratonnal, így sokat segített, hogy egyszer már végig mentem rajta hetekkel korábban problémamentesen.

Eljött tehát a nagy nap, ami előtt már nagyon keveset aludtam. Megérkezve a Városligetbe, percek alatt magával ragadott a hangulat, véget nem érő embertömeg a környéken, profi kiszolgáló egységek és szervezés. Az első utam a ruhatárhoz vezetett, ami rajtszámok alapján volt felosztva. A táskámra csak egy rajtszámról lehúzható cetlit kellett rátűzni, így pillanatok alatt levettem a melegítőm és beadtam, a ruhatárosok pedig a megfelelő helyre tették. Viszont már rövidnadrágban és futó polóban a liget fái alatt hőmérséklet szerintem 8 fok körül volt, ráadásul 30 perc volt még a rajtig, így gyorsan elkezdtem melegíteni és futkorászni, majd beálltam a rajtzónámba. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a műjégpálya előtt kordonokkal van lezárva a teljes útszakasz több mint 300 méteren át, és mindenkinek a rajszámán rajta volt a zóna, melyből indulhatott. Legelöl természetesen a profi futók voltak 1-es zónában, én a 3-as zónából rajtoltam. Ennek azért van értelme, hogy mindenki olyan közegben indul ahol elkerülhető, hogy a különböző futósebességek miatt probléma legyen a tömegben.

Körülbelül 10 percet álltam a rajt előtt, majd szépen lassan eleinte gyalogolva elindultunk a startvonal felé hömpölyögve a nagy embermasszával, ahogy a tömeg vitt magával. Futni csak az utolsó 20 méteren kezdtünk el, majd eljött a pillanat és átlépve a startvonalat hivatalosan is megkezdtem a 42 kilométeres távot a Hősök terén. Felemelő pillanat, már napsütésben, több ezer mosolygós arc mellett és Paul van Dyk - Politics of dancing 1. (2001) dallamaira a fülhallgatómból, szóval tökéletesen kezdődött minden.

Kiérve az Andrássy útra már kezdett a tömeg szétoszlani, előttünk volt az első nyílegyenes 3 kilométer a Deák térig. Kivettem a fülhallgatóm és egy utolsót igazítottam a felszerelésem, hogy innentől ne legyen zavaró tényező (íratlan szabály, hogy a fülhallgatót illik kivenni). Elég csípős hideg volt, a félmaratonnál még az volt a cél, hogy ahol lehet árnyékban fussak, itt pont az ellentétje. Ahol csak tudtam kerestem a napos részt, hogy ne fázzak. A híres sugárút mentén már több zenekar és szurkoló is csinálta a hangulatot, bár ez elmondható a teljes útvonalról. Szurkolókról pár mondat. Sokan ismerőst buzdítani jönnek ki, de mivel az adott futóra viszonylag sokat kell várnia mindenkinek, ezért szurkolnak idegen versenyzőknek is. Igazából van akit ez nem érdekel, de higgyétek el, baromi sokat tud dobni az ember hangulatán, ha ő is részesévé válik. Bárhol ahol elfutottam szurkolók előtt, megtapsoltam őket, pacsiztam Velük, vagy csak visszamosolyogtam,, olyan ováció fogadott amit ritkán él át az ember. Ehhez pedig az kell, hogy az ember együtt éljen a szurkolókkal, ez megtöri a monotonitást. Így ahol tudtam pacsiztam és tapsoltam, ezekkel a vidám pillanatokkal igyekeztem magam túltenni a nehezebb szakaszokon is. Az, hogy szülők és barátok több helyszínen is ott voltak a pálya mellett, hogy lássanak pár másodperc alatt továbbfutni, nos tényleg leírhatatlan érzés és nagy segítség.

Az első 15 kilométer teljesen simán ment, át a Lánchídon, át az Alagúton, futva az Árpádok Fejedelem útján majd keresztül Óbuda főterén. Rettegtem a Szentendrei úti felüljárótól, de problémamentesen átfutottam rajta, kiértem a budai alsó rakpartra és túl voltam az első mentálisan komolyan meghatározó ponton. Innen kezdődött a végtelennek tűnő szakasz egészen a Budafoki útig.

Pár szót ejtenék a frissítőkről, mert fontos szerepet játszanak abban, hogy teljesítsük a távot. Ezek a pontok kb két kilométerenként vannak felállítva, ahol asztalokról adogatják a frissítőket poharakban, kb ötven méteren keresztül. Eleinte csak víz, majd a távolság során bővül, később jönnek az energiaitalok, a magnézium italok, coca cola, banán és szőlőcukor. Itt megfogadtam két dolgot. Egyik, hogy minden ilyen pontnál lelassítok sétatempóra míg iszom, valamint az első 30 kilométeren csak víz és szőlőcukor jöhet számításba. Mindenhol azt olvastam és többen is megerősítették, 30 km felett van ezekre igazán szükség.

További motivációt ad, hogy a rendezők a neveden szólítanak mindenhol, ami a rajszámodra fel van írva, ez a gesztus szintén nagyon kedves tőlük.

A rakparton futva boldogsággal töltött el, hogy tartottam a tempót az iramfutókkal, akiknek a zászlaján 3 óra 45 perc volt. Általában ketten vagy hárman vannak, a hátukra egy több méter magas zászló van rögzítve, ők azok akik segítenek a futóknak abban, hogy a jelzett idővel érjenek célba. 21. kilométerig, tehát a táv feléig tartottam Velük a lépést, de ott úgy éreztem döntenem kell. A biztos célba érkezés reményében visszavettem a tempót, holott tényleg semmi problémám nem volt, de úgy éreztem ez a helyes döntés, amit utólag nem is bánok. Célom amúgy is az volt, hogy 4 órán belül sikerüljön, erről később.

A Lágymányosi híd előtt 27 km magasságában jöttek az első apróbb fájdalmak, konkrétan a jobb lábfejemben, de nem volt vészes, elértem a Budafoki úti visszafordítót és már csak 15 kilométer volt hátra északi irányban. Második mentális checkpoint teljesítve. Így hát rendes tempóban folytattam az utam a Műegyetem mellett, elfutottam a Petőfi híd alatt, majd átérve a Szabadság hídon a Pesti rakpartra új erőre kaptam. Bár a futás során először meg kellett állnom nyújtani egyet, mely fél percet vett igénybe, de már nagyon kellett. Majd a rakpart után a elfordulva a Sofitelnél jött a Deák tér, a Bajcsy-Zsilinszky út, továbbá a Nyugati téri felüljáró, melynek emelkedőjétől szintén nagyon tartottam (korábbi félmaratoni melegben brutális volt), ezért felfelé már csak sétáltam, először de nem utoljára. Lefelé újrakezdeni a futást nem volt egyszerű, futottam de egyre lassabban, tisztában voltam vele, hogy fél óra és vége, de az is elképesztően messzinek tűnt. Ilyenkor segít az, hogy mindig a következő szakaszra koncentrálsz, hogy majd milyen jó lesz ha túl leszel azon is. Az utolsó kilométereket így építettem fel fejben, mivel akkor és ott mindig egyszerűbb volt a következő szakaszra koncentrálni, mint az oly távolinak tűnő célra.

Az útvonal további része így alakult: Váci út, Béke út, Dózsa György út és végül egy hosszú befejező szakasz a ligetben. A West-end mögötti frissítőpontnál miután végig ittam és végig ettem amit lehetett, gyorsan megejtettem még egy nyújtást. Szerencsére az a fél perc ilyenkor mindig visszajön amit erre áldozunk. Az Állatkertnél (39 km) futás közben pacsiztam és váltottam pár szót Juhász Roland úrral, aki váltóban futott Lipcsei Bettával, Kokóval, és Lisztessel. Dombi Tibor és Hrutka János szintén Maratoni távot teljesítettek, a debreceni legenda pedig egészen elképesztő idővel, amihez innen is gratulálnék.

Ha már megemlítettem a váltókat. Most lehet ezzel nem leszek népszerű, engedjétek meg nekem az őszinteséget, szerintem egy maratoni táv alatt nincsen szükség váltókra. Átlagosan négyszer 10 km jutott egy főre, ami azért is érthetetlen, mert aznap tartják az Actimel 10 kilométeres távját is. Engem kifejezetten zavarnak a váltófutók, nem tesz jót az ember önbizalmának, hogy folyton lehagyják és ők alkotják a futók felét. A Maratoni táv, legyen azoké akik bevállalják a 42 kilométert. Szerintem.

Aztán utolsó szakaszban már kíméletlenül fájó combokkal és derékkal már egyre jobban kimerülve elértem  a Hősök terére majd a Városligetbe, ami karnyújtásnyira volt a céltól, de mégis annyira de annyira messze...Mindenesetre egy utolsó nyújtás még úgy éreztem belefér a Vajdahunyad Várnál. De szigorúan futva folytattam a távot, mert úgy éreztem ha sétálok, akkor soha nem kezdem el újra a futást. Nehéz volt mindig újrakezdeni, de koncentrálni kellett arra, hogy kb 10 perc és tényleg vége. 

Futásom sebessége már bőven 6 perc/kilométer fölé esett, már megfordult a fejemben, hogy inkább besétálok a célba, mivel nem volt nálam óra így tisztában voltam azzal, hogy a 4 órás limitet már valószínűleg bukom. Ezért 41. kilométernél az Olof előtt elkezdtem sétálni az emelkedő úton, majd arra gondoltam, ha tényleg feladom a futást, akkor nem mondhatom majd el, hogy lefutottam a Maratont. Mit lehetne ilyenkor mondani? Futottam is a Maratonon, de végül besétáltam a célba? Ugyan már...

Ennek hatására az utolsó 30 méteres séta után újra futni kezdtem, és közeledve a célhoz már egyre gyorsabban, átlépve az utolsó mélypontot. És milyen jó, hogy nem adtam fel! Utolsó frissítő, fogak összeszorítva és nincs megállás!

Aztán eljött a pillanat, amikor ráfordultam a célegyenesre és láttam a kijelző a célban 3 óra 59-et mutatott, így újabb löketet adott a végén, hogy még a bruttó időm is 4 órán belül lesz, hát még a nettó...

Beérve a célba hihetetlen boldogság, minden fáradtságom és fájdalmam elszállt, örömömben ugráltam és üvöltöztem. Körülöttem mosolygó emberek sokasága, kezek az egekben, boldog pillantások egymásra. Igen, megcsináltuk! Pár lépés után éremátvétel, mely örökké emlékeztetni fog életem első, de biztos, hogy nem az utolsó Maratonjára. Nehézkesek a lépések, egy padra leülök kimerülten, de ennek ellenére boldog vagyok és nem érdekel semmi más, csak az, hogy megcsináltam.

Hazafelé a metróaluljáróhoz érve az ellenőröknek amikor felmutattam a kapott medált, elismerően gratuláltak és a bérletemet sem kellett elővennem. He-He.

Ez volt tehát október 9-én a Spar Budapest Maraton számomra, jövőre ugyan itt szintén rajthoz állok. Hogy emellett mi motivál még a jövőben? Nézzük sorjában:

Vienna City Marathon

Maratona Di Roma

Virgin London Marathon

TCS New York City Marathon

És a történet folytatódik...