A Hungaroring érzés

Nyár van és forróság. Ha van is árnyék annak minden centiméterére jut egy részeg finn, aki két üres heineken műanyag söröskorsó mellett néha üvölt egy kiniijenkőnenjajadáá-t. Az év egyik garantáltan legmelegebb napja az a vasárnap évről évre. Nagy séta előzte meg a látogatásunkat. Árnyékos parkolóhely keresését érdemes feladni,  mire találunk addigra rájövünk jöhettünk volna otthonról akár gyalog is. Marad a szántóföld a tűző napon, hazafelé inkább szellőztetünk egy jó fél órát indulás előtt, még ingyenes is. És elindulunk a mezőn, majd parkoló autók sora, végül dugóban araszoló zászlót lengető EU-s rendszámú autók százai mellett haladunk a cél felé. Még szerencse, hogy évtizedek alatt kiismertünk egy titkos utat Csömör felől. Megérkezünk a betonfalhoz, ami mellett tovább gyalogolunk. Első kapu nem nekünk van fenntartva, második kapus sem. Sebaj! Nem probléma ha oda megyünk ahova a jegyünk amúgy is szól. Bár még vagy két kilométerre van, de mi csak beleolvadunk a hömpölygő tömegbe. 

Lakókocsik és sátrak végtelenje mellett haladunk el, sörsátrak árnyékában meghúzódnak azok akik ráérnek. A tömeg megtorpan, egyik piros sátras vízpermetes sátor árnyékában egy fürdőruhás nő táncol egy ketrecben hangos zenére. De ez most kit érdekel egykét „nemtudomholafrancbanvagyokdeezjó” mentalitású részeg osztrák rokker kivételével? Majd a tömeg egyszer csak megáll, egy nagy felipe masszává alakul és kordonok közt bearaszolunk egy hatalmas völgybe a dombok közé. Névre szól a jegy, de egy timbuktui hatgyermekes asszony is lazán átjutna a biztonságiakon az én belépőmmel. 

Beértünk, az ember a cipő orrától a derekáig poros és koszos, az orra a felkavart portól olyan gondolatokat szül, hogy bárcsak anno korábban vezették volna be a teniszmeccseket kábeltévén mint ezt. Domboldalon a fűben próbálok keresni olyan felületet, amelyre az otthonról hozott párnára rá tudok ülni, amíg el nem hagyom valahol. Távolban látni egy kerítést a vonuló vagy álldogáló tömeg mögött, és még messzebb egy keskeny üres betoncsík, de minden szem azt pásztázza.  A részeg finnek moraját néha megtöri egy fel-alá röpködő helikopter, jelezvén hamarosan valami fontos dolog történik. Hamarosan. Órára pillantva még két teljes focimeccsnyi idő van hátra, de az ember vár. Vár mert tudja megéri. A hátizsákban a fóliába csomagolt kóla és ásványvíz még hideg, a szendvicseket megettük, ezért egy sörsátorban hagyjuk, hogy teljen az idő. Egy sör és egy virsli belefér, ára nem vészes, maximum idén egy nappal kevesebbet nyaralunk. A finnek lazábbak, ők egy Seychelle-szigeteki nyaralás árának megfelelő sört locsolnak szét vagy hagynak az asztalon. 

És egyszer csak valami megmozdul, valami történik. A boxutca épülete talán két kilométerre van, de határozottan érezni valamit a levegőben. A közönség hangja elhallatszódik a főtribün felől és a távolból is jól kivehető berregések sorozata kezdődik. Egyre több és egyre hangosabban. Majd végül a berregést felváltja a sivítás, az a hang, ami mellett az ember órákig is tudna relaxálni.  Mindenki feláll, mindenki megissza a maradék pár korty sört (a finnek kiöntik) és a kerítések mentén pillanatok alatt emberek hosszú lánca gyülemlik fel. 

Installációs körre elindulnak az első autók, próbálunk nézni a fejek közt, de ha nem is látunk sokat mindent hallunk. Sorba jönnek az autók, pillanatok alatt elszáguldanak mellettünk. Sorban mondom a neveket ki kicsoda, de ezt csináltam már hatévesen is. Mansell, Senna, Berger, Prost, Patrese, Capelli, Piquet, mindenkit felismertem. Évek során eljutottam Hillen és Schumacheren át Vileneuve-ig, Hakkinenig, Irvine-ig, Webberig, Alonsoig, Sergio Perezig vagy akár Chiltonig. Tudom vannak akik egy Marussiát sem tudnak megkülönböztetni egy Ferraritól, de ez nem is számít, az élmény enélkül is teljes, a többihez hozzászokik az ember. 

A gépek csak süvítenek, mindenki tudhatja a tévéből is hogy szól egy forma 1-es autó hangja, de csak az tudja igazán aki hallotta is élőben. Ez nem ég és föld, ez föld és egy másik naprendszer. Van egy dolog amivel ki lehet kergetni a világból, miszerint nem érdemes kimenni a versenyre, mert a tévében többet látni. Tényleg, a tévében sokkal többet látni.  Van barátok közt, éjjel nappal Budapest, fókusz és frizbi stb. És minden nap, minden héten! De ezt mi halandók évente egyszer hallhatjuk, kitartóbbak három napig is akár, de egy percét se cserélném el semmire. És nincs megállás, még jönnek, még mindig, és hosszú percekig csak száguldanak. És ez csak installációs kör, amit azelőtt tesznek meg mielőtt felhajtanának a rajtrácsra. De aki addig nem tudta mire számítson az innentől alig várja, hogy kezdődjön élesben. Fél óra csend, készülődés, utolsó simítások.

 Felmegyünk egy dombra, ahonnan rálátni a célegyenesre, de igazából a fél pályát belátni ahogy kanyarog a dombok közt.  Bár a tévében az egész pályát látni valóban, de nem akarok meggyőzni senkit ha eddig sem tudtam volna. Messze vagyunk az aszfaltcsíktól, de a rajt pillanatait nem mulasztjuk el, még lesz közel két óránk nézelődni a pályához közelebb is. Vannak akik a célegyenesben a boxokkal szemben fedett lelátón szinte testközelből követik az eseményeket, ha valamiről lemaradnának arra ott a kivetítő. Nekik a kurva anyjukat. De nem irigykedünk, mi is látjuk ugyan azt csak távolabbról. A szerelők hada egyszer csak elkezd félrehúzódni, a fények kialszanak és kezdődik a bemelegítő kör. Mindenki rohan a pályáról a boxutcába, mert már nincs sok hátra. Lassan megteszik azt az egy kört, gumikat melegítve kóvályogva a pályán, de a hang így is mennyei. 

Felsorakoznak a rajtrácson, majd csend és halk berregés, mindenki vár hogy mind a 20 pilóta elfoglalja a helyét. A fények kialszanak és elszabadul 15 ezer lóerő, hatalmas porfelhő, de látni ki hogy helyezkedik. Látni ki kanyarodik először, ki az aki ütközött vagy akadt problémája az első kanyarokban. Távolban kanyarog  mezőny és jönnek egyre közelebb, kanyarról kanyarra közelednek, majd megérkeznek hozzánk. A tömeg extázisban, a finnek is felébrednek. Csak nézzük távolról és még mindig képtelenek vagyunk elhinni igaz amit látunk. Ezek a kis matchboxok a távolban elképesztő zajjal mennek körbe-körbe, támadják egymást, elfékezik magukat, határokon zúznak a rázóköveken keresztül. Pár kör a dombról, megvárjuk az első kerékcserét, kiváncsiak vagyunk ki hogy taktikázik. Utána elindulunk közelebb. Egy egyenes végén hatalmas tömeg van, kifékező pont egy lassú jobbossal. Nem férünk oda, de halljuk ahogy a visszaváltások során minden másodpercben hanggránát erejű robbanással váltanak vissza alacsonyabb fokozatba. 

Nekem a kedvenc helyem, a 10. és a 11.-ik kanyar kombinációi. Padlógázos balos és egy gyors jobbos. Régebben itt egy lelátó volt amit elbontottak, ezért állóhelyek közül itt kerülni legközelebb a pályához, hely meg van bőven. Felfoghatatlan sebességgel száguldanak el mellettünk, kiszakad a dobhártyánk, de érzés leírhatatlan. Nem sokat lehet felfogni a látványból, de szakértők így is tudják követni éppen ki halad el, ki vezet, kit köröznek le, ki járt éppen a boxban, vagy éppen ki tűnt el e mezőnyből olyan oknál fogva amiről fogalmunk sincs. De azt megnézzük utólag felvételről, mert ott többet látni. 

70 kör és másfél óra száguldás a közönségtől 20 méterre. Kétszáz feletti sebességnél pár másodperc míg elhaladnak előttünk, de jön a következő és a következő, és a következő. Megunni? Ugyan már! Ha a Forma 1 24 órás lenne mint a Le Mans, akkor sem hagynák ott a helyünket öt percnél több időre. Az idő repül, nem lehet tudni mikor lesz vége a futamnak, csak sejteni lehet. Majd a pálya kissé elhalkul és a sportbírók kihúzódnak a pálya szélére zászlót lengetni a győztesnek. Vége van a versenynek, hatalmas ováció a győztesnek és a kedvenceknek a közönség tombol. Mi csak most kezdünk el versenyezni. Gladiátor harc alakul ki, egy ötven méter hosszú tíz méter széles átjárón be lehet jutni a pályára. Tömegnyomor, ha 5 méterrel állsz előrébb vagy hátrébb, azon múlik, hogy száz méterről látod a dobogósokat pezsgőt locsolni vagy háromszázról. De nem érdekel, küzdünk, célegyenesben lefutunk mindenkit. Hatalmas tömeg gyűlik össze, több ezer zászló és több tucat országból érkezett rajongók ezrei vesznek körbe. A pezsgőlocsolásra érünk oda, melyet eleinte csak messziről látunk, de ezeket a pillanatokat se mulasztanánk el. Igaz a tévében ebből is többet látni. De a gyorsabbak oda érnek az interjúkra, melyeket utóbbi években már a dobogó mellett készítenek. Látótávolságon belül a versenyzők, olyan emberek akikhez közelebb kerülni földi halandónak szinte elképzelhetetlen, de ennyivel is megelégszünk. Ha a versenyzők elhagyták a pódiumot, pár perc sorbanállással a boxutca plexifalán keresztül meg lehet nézni az autókat. Bár koszosak és több helyen sérült a kasztijuk, de gyönyörűek egytől egyig,és össze sem hasonlíthatóak azokkal amiket plázákban vagy egyéb helyeken állítanak ki.

A tömeg oszlik, egyszer csak véget ér. Mindenkit készít egy utolsó képet a betonon, majd  a tömeg elkezd kifelé kullogni. Egy évet kell várnunk és újra átélhetjük ezt a csodás élményt. Fél óra séta után kiérkezünk az autóhoz, fél óra szellőztetés és indulunk haza, hogy feldolgozzuk azt az élményt amit ez a csodás sport ad nekünk évről évre.