Három hét telt el a múltkori Lazio elleni diadal óta, de már akkor tudtam újra útnak indulok Milánóba. Voltam utóbbi időben jó pár seria a meccsen, de most életem első igazi szuperrangadója várt rám, méghozzá most a Juventus ellen. Idén volt már szerencsém a torinói zebrákhoz, mivel májusban jártam az Atalanta Juventus mérkőzésen is Bergámóban, ahol sajnos nem a hazaik nyertek. Na majd most! Milánóban van egy mondás, ha Bence jön a meccsre, az csak is Milan győzelemmel érhet véget! Múlt hét vasárnap óta sajnos ez megdőlt.
Magát a túrát még júliusban foglaltam le születésnapomkor a Lazio elleni meccsel együtt, így izgatottan vártam a két túrát. Korábban írtam a Lazio elleni fantasztikus túráról ahol két barátommal vehettünk részt, ők sajnos ezt most kihagyták. Ettől függetlenül nagyon vártam a péntek késő esti indulást, szokás szerint a Népligetben. Azt előre sejteni lehetett, hogy a busz tele lesz, mikor oda értem már gyülekeztek szép számmal a rossoneri ungeresi-k. Eljött hát a 22 óra, és mindannyian felszálltunk. Megszokott kísérőnk Attila közölte velem, hátra tesz engem a legutolsó sorba a Nyíregyháza ultrákhoz, mert jól ki fogok jönni velük. Így is lett, a 3 Szpari drukker srác mellé kerültem akikkel gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Indulás után még Magyarországon 3 helyen vettünk fel utasokat, így a busz tényleg szinte teljesen megtelt, egyetlen hely marad mellettem az utolsó sorban, így hozzájárulva egy jó alváshoz két ülésen, csak nekem. Éjfél után nem sokkal már aludtunk is, és hajnalban még sötétben egy szlovén benzinkútnál ébredtem fel, ami már többször előfordult. Buszos túrákon mindig akkor a legjobb Milánóba menet amikor már Olaszországban ébredek fel, most ez nem sikerült. De azért tudtam pár órát mélyen aludni, ami azért sokat számít.
Már hajnalodott, amikor ismét hosszabb szünetet tartottunk egyik autópálya melletti Autogrillben. Itt Attila elmondta a részletes programot, hogy nemsokára Veronába érkezünk, ami szintén meg volt hirdetve a túrával együtt, itt eltöltünk fél napot. Én mindig alaposan felkészülök városokból ahova utazom, de most bevallom őszintén erre nem került sor, úgy voltam vele elindulok és nézelődök majd, kötöttségek nélkül.
Már világos volt, amikor busszal behajtottunk a városba, volt rendőri készültség is. Na nem miattunk, aznap fogadta a Nápolyt a Hellas Verona. Egy benzinkútnál kitettek minket, majd csoportosan elindultunk a főtér felé. Itt megálltunk, kaptunk egy gyors eligazítást, majd mindenki mehetett útjára. Én természetesen azonnal a stadion felé vettem az irányt, hogy körbenézzek. Megfordult a fejemben, hogy szerzek jegyet majd a többiek után vonatozom Milánóba, de úgy voltam vele voltam már idén elég meccsen és leszek is még, ez az egy ne menjen a kényelmem rovására.
Körülbelül 20 perc alatt szép napsütésben ki is értem a külvárosban található közel negyvenezres Marcantonio Bentegodi stadionhoz. A stadion melletti tereken ócskapiac volt, gondolom ez minden szombaton így van. Mentem egy kört a stadion körül, de bejutni sajnos nem tudtam, érthető mert meccsnap volt, egy kapu volt nyitva a tévéstáboknak, de biztonságiak őrizték. Mindenesetre megnéztem volna belülről is, mert kívülről semmi érdekes nincs benne. Elképzelhető, hogy egyszer visszatérek ide de akkor csak meccsel együtt, úgy biztos jobb a hangulata.
Stadion kívülről, forrás: wikipedia
Utána visszamentem a belvárosba, ami valóban gyönyörű. Akkor nyitottak a kávézók és az éttermek is, valamint egyre több turista jelent meg a Bra téren a Verona Aréna körül, ami amúgy a 3. legnagyobb Amfiteátrum a Földön. Tervem az volt, úgy egy-másfél órát sétálok, majd egy szimpatikus helyen eszem egy pizzát. Gyönyörű idő volt, így elindultam a város szívében kanyargó Adige folyó partjához, ami igen csak tele volt vízzel és nagy hordalékot is szállított. Elsétáltam a római erődre épült Castelvecchiohoz és a mellette található Scaligero hídhoz, innen pedig visszamentem a belvároshoz. Térképen rákerestem Júlia házára, ahova el is látogattam, de képzelhetitek mekkora sor állt, így inkább vágytam egy finom pizzára. Szinte minden étterem tele volt a főtéren, de előttem pont felszabadult egy asztal, amikor jeleztem a felszolgálónak szívesen leülnék, erre parancsszóra egyszerre hárman ugrottak oda és fél perc múlva már le is ültem. Viszonylag gyorsan hozták is a pizzám a sörömmel, amihez a hátteret az Aréna adta verőfényes napsütésben, laza olaszos hangulatban. Na ez is egy olyan pillanat volt, amiért igyekszem minden hónapban legalább egyszer elutazni Itáliába.
Ebéd után még volt egy kis időm, így elmentem a Hellas Verona store-ba venni egy relikviát, de hatalmasat csalódtam. Csak méreg drága mezek és melegítők, sportszerek, semmi egyedi relikvia, ennél szerintem a legtöbb Nb1-es csapat store-ja jobb. Ugyan nem egy giga klub a Hellas, de hasonló városokban jártam már az Atalanta vagy Catania store-ban, sokkal több mindent árulnak.
Eljött a 14 óra, így összegyűltünk és folytattuk az utunkat Milánóba, továbbra is jókat dumáltam a nyíregyi srácokkal. Mikor megérkeztünk a külvárosban kitettek minket, mert sokan elmentek stadion túrára. Mi pedig elsétáltunk a Casa Milanhoz ahol ismét vettem egy AC Milan-os baseball sapkát, majd bementünk vásárolni enni-innivalót estére.Úgy egy óra várakozás után jött is a busz, elindultunk a szállodához, ami szokás szerint ugyanaz ahol már többször is megszálltunk. Kicsit nehézkesen ment a busszal parkolás a környéken, de végül sikerült és gyorsan becsekkoltunk. Már korábban írtam, itt nem kulcsot kapunk a szobához, hanem egy kódot, amit érdemes lefotózni. A srácok bementek még a városba megcsodálni éjjeli megvilágításban a Dómot, de én a nap és az utazás fáradalmait szerettem volna kipihenni. Ledőltem az ágyra és aludtam mint a bunda.
Ébredés után reggeliztem egyet, kimentem a boltba még vásárolni ezt-azt a hazaútra is, majd kicsekkolás után betettem a buszba. Volt még reggel egy eligazítás, majd mindenki ment a maga útjára. Mi úgy döntöttünk elmetrózunk a Navigli lagunához és kiülünk egy bárba a parton. Amúgy is imádok Olaszországban metrózni, szeretem hallgatni ahogy a hang olaszul bemondja: Prossima fermata é: Carioli, é Cadorna, é Segesta és a többi. Olyan mintha egy rádiós mondaná be a következő olasz dal címét. Pont ezért ha sokat is metrózom Milánóban, mindig nagyon élvezem.
Ma is szép napot fogtunk ki, és szerencsére találtunk is egy szimpatikus bárt. Itt ücsörögtünk egy ideig, majd nem sokkal dél eljövetele után úgy döntöttünk bemegyünk ebédelni a Dóm melletti kedvenc éttermünkbe, a Dogánába. Mikor ideértünk több útitársunkat is felfedeztük, mert vezetőnk Attila is ajánlja a helyet, na meg van kedvezményünk is. Ettől függetlenül az árak barátiak, a kiszolgálás pedig magas színvonalú. Minden milánói túrán megfordulok itt, és mindig Napoletano pizzát eszem, ami a világ legfinomabbja számomra. Körülbelül 5 perc várakozás után már vezettek is minket a teraszra az asztalunkhoz. Mondanom sem kell, mindannyian nagyon jól laktunk.
Mivel mindannyian voltunk már itt többször, ezért most nem időztünk a Dómnál vagy a Galériánál, sétáltunk a kastély felé egy megállót majd lementünk a metróba. Elindultunk vissza a Lottohoz, ahol a pár száz méterre a San Sirotól állt a buszunk. Itt egy gyors pihenő után már el is indultunk gyalog a stadionhoz, teljes meccsszerkóban, sállal és mezzel. Ugyan volt még több mint három óránk, de itt mindig gyorsan megy az idő. A környéken már ilyenkor is rengetegen vannak, szokás szerint a kitelepült büfékocsiknál és relikvia árusoknál gyülekeznek a szurkolók. Nem bírtam ki, ezért vettem még egy halászsapkát Banditi felirattal, amit egyszerűen nem tudtam otthagyni. Végül a Curva Sud gyülekezőre mentünk a pizzériához, ahol már ekkor voltak vagy ezren, többségük fekete ruhában piros feliratokkal. Ők a milánói kemény mag, akik bizony nem szeretik ha "idegen" megy közéjük, meg ha fotózzák őket. De ettől függetlenül mi is ott sétáltunk közöttük, nem hangoskodtunk magyarul, szóval nem adtunk okot arra, hogy belénk kössenek, amit jobb is elkerülni. Itt amúgy az Alfonso Capecelatro út elején amúgy van egy kisbolt is ahol normális áron lehet vásárolni 3 perc sétára a stadiontól, ha valaki nem akar súlyos eurókat hagyni a stadion körüli árusoknál.
Elérkezett a várva várt pillanat, beléptünk a stadionba. Gyorsan átjutottunk a biztonságiakon és a beléptető kapun, körülbelül 2 percet vett igénybe sorban állással. Itt úgy léptetnek be 75 000 szurkolót másfél óra alatt, hogy közöttük 5000 vendég is volt. Sokan a hazaiak között járkáltak Juve öltözetben, semmitől sem tartva, de hermetikusan elszigetelve átvisznek a parkolóból 5000 vendégszurkolót, mindenféle atrocitás nélkül. Oké, a spirálos feljárónál van egy kis szájkarate mindig, de ennyi belefér. Még az is belefér itt, hogy a hazaiba is jön rengeteg Juvés, mert semmitől nem kell tartaniuk.
A kissé fárasztó lépcsőzés után már fent is voltunk a szektor bejáratánál, belépni a lelátóra ismét libabőr volt. Igaz ezt sokadjára írom le, de ha egyszer így van? Mindig ugyanabba a szektorba szól a jegyünk a kapu mögött a 2. szinten, így most is így lett. Gyakorlatilag egy kis magyar szektorunk volt a 60 fővel érkező buszos brigádnak.
A meccs kezdetekor már teljesen besötétedett, majd a játékosok pályára vonulásakor a teljes déli kanyar egy élőképet mutatott be: Settore Ospiti, azaz vendégszektor felirattal, utalva ezzel az egyre jobban növekvő jegyárakra, hogy szinte már otthon is idegenben érzik magukat az ultrák. A kiírás is erre utalt, nagyjából annyit jelent: "biztosítsatok felső határt a belépők árainak". Most lehet jönni azzal ez egy topklub, simán megéri azt a 20-30 ezer forintot maga az élmény ami igaz is, de a szurkolók minden meccsen ott vannak, sokan idegenbe is utaznak ami Olaszországot tekintve nem kevés kiadással jár.
(nem saját kép)
Szokás szerint megdörrent a teljes déli kanyar és szurkolásba kezdtek, de most hallani lehetett felettünk a vendégszurkolókat is rendesen, akik megtöltötték a teljes 3 emeleti szektort a kapu mögött. A hazaiakat a vendégektől egy körülbelül 2,5 méter plexifal választja el, így nem történik atrocitás. Ettől függetlenül szerintem a világ egyik legrosszabb vendégszektora, távol a pályától 40 méter magasban. Ennél még bármelyik sarokszektor is jobb.
Ugye azzal kezdtem, ha én itt vagyok mindig nyer a csapat, szóval nem aggódtam, mert volt is helyzete a Milannak, de azért a Juve is veszélyes volt. Az aggódás ott kezdődött amikor védőnket Thiawot kiállították már az első félidőben. Na itt gyakorlatilag vége lett a győzelmi esélyeknek, mert nagyobb csapatok ellen 11-en felállt védelemmel szemben sem tudunk mit kezdeni, emberhátrányban meg főleg, ráadásul csak a 3. számú kapusunk védett...
Az első félidőt túléltük nagy nehezen, de tudtuk nem lesz könnyű a második sem. A szünetben a büfét is gyorsan megjártuk, elején beálltunk 5 perc múlva meg is kaptuk a frissítőket.
Második félidő elkezdődött, azt nem mondom, hogy a kapunkhoz szegezett volna minket az ellenfél, de érezhető volt a nyomás. Szokás szerint passzolgattak a térfelünkön, de nem volt nagy fenyegetés, majd bamm, a labda egyszer csak a kapunkba vágódott. Erre nem voltunk felkészülve, Locatelli a kaputól 20 méterre átvett egy labdát amit kapura lőtt, az pedig megpattant egyik védőnkön, és nagy erővel a hálóba szállt. Ezt nincs kapus aki megfogja. Felettünk óriási hangzavar, a vendégszektor felrobbant és pár percig az egész stadion tőlük zengett. A vendégjátékosok pedig akkora ünneplést vágtak le, mintha a világbajnokságot nyertek volna, köztük maga gólszerző is, aki korábban a Milanban is megfordult. Sőt, lőtt gólt a Juve ellen is....
Innentől a pályán történtek felértek egy kínzással. Már csak az volt a kérdés, mekkora lesz a verés amit ma ránk mérnek, de nagy szerencsénkre nem kaptunk többet. így a lefújás után eléggé lehangolt állapotban indultunk el a tömeggel kifelé. Az egyetlen említésre való pozitívum az volt, hogy most könnyen megtaláltuk a buszt és nem tévedtünk el a sötétben mint múltkor.
Két tökéletes napot zárt le ez a fránya gól, ami miatt nagy ünneplés nem volt hazafelé. Bevágtam magam az ülésbe az ablak mellé és elaludtam mint a bunda. Többiek mondták, vagy 3 megálló is volt amit végig aludtam, így a szlovén-magyar határ közelében ébredtem. Ennyi előnye volt a letargikus állapotnak.
Innentől azért volt még 3 óra Budapestig, ami lassan telt mert elég fáradt volt a társaság, unalmas volt az autópályán buszozni már eléggé. De én nem panaszkodhatok, miután megérkeztünk a Népligetbe felszálltam a metróra és már otthon is voltam Újpesten, míg többen tovább utaztak.
A meccs eredményétől függetlenül ez a hétvége is tele volt élményekkel amiket soha nem fogok elfelejteni. Mint mindig most is nagyon jó volt a társaság, a hangulat is magáért beszélt, király kis kiruccanás volt.
Jövő héten kicsit távolabb utazom repülővel, arra a túrára már most nagyon készülök.
